Október elején egy kisebb méretű, nyurga termetű kutyát hoztak hozzánk. Két éves, szuka. Nem messze tőlünk találták, de ezen kívül semmi egyebet nem tudtunk meg róla. Csak egy dologban voltunk biztosak: retteg mindentől és mindenkitől. De úgy, hogy a félelem szagát messziről lehetett érezni, a kutya ábrázata belefagyott ebbe az arckifejezésbe. Nézzétek a képet, már akkor ilyen volt, amikor megérkezett.

 

A kistermetű kutyák közül párat jobb híján ezekben a ketrecekben tartunk. Hat darab ilyenünk van. Azért itt helyezzük el őket, mert a kisebb méretű, normál kennelekben nagyobb kutyák elől foglalnák a helyet, akiket viszont ezekbe a szűk lyukakba nem lehet betenni. Azt a rácsos padozatot nem csak látni rossz, nagyon kényelmetlen is az állatoknak. Bárcsak lenne valamilyen más megoldás… A jó hír az, hogy akik itt vannak, nagyon ritkán töltenek nálunk hosszabb időt. Kelendők, az ilyen méretű kutyákat sokkal gyakrabban viszik el, mint a nagyokat. A mai mesénk főhősének sajnos nincsen ilyen szerencséje. Azóta is nálunk van.

A kutyáról hamar kiderült, elviselhetetlen számára ez a hely, ez a rácsos padozat, muszáj volt valamilyen alternatív megoldást kieszközölni. Végül az érkeztető épület egyik nyugalmasabb sarkában kapott helyet, rendes padlón. Van egy kicsi ágya, abban puha textília. Gyorsan befészkelte magát oda, s hetekig nem volt hajlandó sem kijönni, sem minket beengedni. Bárki, bármikor nyitotta ki a kennel ajtaját, a földnek szegezte fejét, onnan nézett föl a betolakodóra és csak morgott. Így volt ez hosszú időn át.

Aztán egyszer csak történt egy aprócska, ám annál meglepőbb „baleset”. Egyik gondozónk a kutya nyitott rácsa előtt guggolt, úgy készítette össze neki a napi eledelét (mert ugyebár a delikvens elég finnyás, a sima Eukanuba tápot nem eszi, csak ha finomsággal, konzervvel keverjük azt). Azért tett így, mert azt gondolta, az apró eb úgysem fog kijönni onnan soha, nincs az az isten. De bizony van! A kutyus kiszúrta magának a guggoló gondozó ölét, ami azonmód rendkívül vonzó hellyé vált a szemében, uccu neki, villámgyorsan odaszaladt és beleugrott.

Meglett a titok nyitja. Ez a kutya egy módon képes csak közlekedni: ölben. No, a lecke fel van adva, a kutyát hordani kell ide-oda. Telt és múlt az idő, a kutya lassan kezdett kibontakozni. Döbbenetes átélni, ahogy megismerhetünk egy olyan állatot, amely rettenetesen fél mindenkitől, s akivel így eleinte semmilyen kapcsolatot nem tudtunk kiépíteni.

Szépen lassan eljutottunk a mostani héthez. Kérem szépen, a kutya mára már az irodában dolgozik teljes állásban, ami természetesen napi 8 órát jelent. Az adminisztrációs kollegák munkavégzésének minőségét ellenőrzi, ezen kívül a beérkező látogatók előzetes felmérését végzi. Állandó helye egy kis fiókos szekrény teteje.

A főnökasszony egyik nap behozott egy nagy üveg savanyúcukrot, amelyet az irodájában álló asztal kellős közepére tett. Tudjátok, azt a nagyon kemény fajtát, amire ha ráharapsz, szilánkosan törik szádban, ha épp nem a fogad bánja. Gyorsan felfedeztük. Nos, minek is tagadjam, rájártunk rendesen erre az üvegre, mint a kisgyerekek. Egy kis kiwis ízesítésű cukorka az adminisztrációs szobában (a kutya őrhelyén) véletlenül leesett a földre, az állat villámgyorsan ott termett, szájába vette és földöntúli mosollyal elkezdte rágcsálni. Az egész épület zengett a ropogástól. Tíz másodperc nem telt bele, végzett vele. Ezért lett ő Cuki.

Cuki azóta is imád ölekbe ugrálni, de elkezdte lassan a terepet is feltérképezni, egyedül és önállóan. Amikor azt hiszi, épp senki nem figyeli (olyankor persze mindenki őt figyeli), ide-oda cikázik az épületben, ismeri már a szobák nagyját. Az állatorvosi irodában természetesen eléggé félszegen viselkedik, mint mi emberek a fogorvosnál. :)

Amit szeret: savanyúcukor (lopta), sajtos tallér (kikönyörögte), csokigolyó (lopta), kacsamáj (kikönyörögte). Akit szeret: nők, a férfiak közül az egyiket elfogadja, míg a másikat morogja. Hobbija: üldögélés, hallgatózás. Egyik pillanatában nagyon tetszik neki, ha beszélnek hozzá, míg a másikban azt igényli, hagyják békén, sőt, mi több, nézzék őt levegőnek. A kutyáktól fél, a szobatisztaság egyelőre nem az erőssége, de egy kis sajtos tallérért képes leülni, nagyon eszes kutya, sosem tanítottuk, magától rájött. De a kajáért akár két lábon is áll, ha és amíg kell.

Rendkívül érzékeny kis teremtés. Minden neszre, zajra összerezzen. Engem elfogad, de egyszer véletlenül sikerült kicsit megijesztenem, azonnal megmorgott, odakapott a kezemhez. Bár a következő másodpercben már kibékültünk, kisgyermekek mellé emiatt semmiképp nem ajánljuk. Nem bánt ő senkit, csak nagyon fél, védekezik.

Sajnos bármennyire szerettük is meg, ez így nem élet neki. Az adminisztrációs lányokon látom, hogy egyre nagyobb szeretettel néznek rá, puszilgatják, ölelgetik, de egyikük sem lehet a gazdája. Nem fogadhatják örökbe. Cuki tekintete napról-napra csillogóbb, de az ábrázata mély és hosszú ideje tartó szomorúságról, csalódottságról árulkodik. Orcája sokkal, de sokkal boldogabb lehetne, ám ehhez rengeteg idő és szeretet kell. A nap végeztével pedig vissza kell térnie eredeti helyére, ahol ismét elhatalmasodik rajta a magány, reszket. Az egész telepi gárda kívánsága, óhaja, hogy Cuki mielőbb végleges és szerető gazdájára leljen.

Cuki mellé leginkább egy idősebb hölgyet, vagy nyugdíjas házaspárt tudunk elképzelni. Olyan ember illik hozzá, aki lassan, csöndesen éli mindennapjait, tesz-vesz, s ahová megy, oda Cuki követheti. A kutya nagyon jó hallgatóság, egész nap lehetne mesélni neki, minden szóra figyel. Ha a szívünkre hallgatunk, olyan gazdit szeretnénk neki, aki nemcsak otthont, szeretetet nyújtana neki, hanem akinek egyhangú, magányos napjait a kutyus is boldogságossá, kalandossá tenné létével, reszkető nyírfalevél-lelkével.

Egy szomorú és magányos, özvegy hölgy és a gyámoltalan, törékeny kis Cuki. A világ így lenne kerek.

U.i.: a csipogtatható kutyajátékokat tudja és imádja csipogtatni. Csipcsiripp!

Update: elvitték! LINK