Szerettük volna valamilyen jelképes módon már a kezdetek kezdetén leszögezni, mi mellett teszünk hitet, mi az, ami alapvetően meghatározza most és mindenkorra, milyen eszmék mentén kívánunk élni és dolgozni. Hisszük, hogy a tettek számítanak. Nem a már-már közhelyes mondásra gondolok, miszerint egy tett többet mond minden szónál, hanem arra, hogy valahol, valahogyan igenis számítani fog minden apró lépés. Azt, hogy épp melyik és hogyan, még nem tudhatjuk.

Nem kellett sokat gondolkoznunk, mit tegyünk.

Március 31-én, egy derűs nap délutánján ellátogattunk a Zöld Sziget Állatmenhelyre, nem csak azért, hogy körülnézzünk, beszélgessünk az emberekkel, hanem hogy kiválasszunk egy kedves állatot. Mint már oly sokszor, megint nem úgy történt semmi, ahogy elképzeltük. Ettől olyan szép minden. :)

Nem mi választottunk, hanem Dobby szemelt ki minket. Ez bizony nem kis teljesítmény tőle, hiszen a kutyának a kennel rácsain át nézve semmilyen különleges tulajdonsága nem volt. Se nem kicsi, se nem nagy, nem volt kölyök, de nem is idős. Betegsége sincs, társai nem bántották. De a füle, nos, az óriási! Egy fiatal, keverék lánykutyáról beszélünk, tán még nincs egy éves sem. Apja valószínűleg egy deli, jó kiállású német juhász lehetett, törékeny anyja talán tacskó, ám fogalmunk sincsen, hiszen számtalan társához hasonlóan ő is csak egy üres papírlap, amelyre nem akar rajzolni senki semmit. Se múlt, se jövő. Dobby csak a mának próbál élni, szeretni akar, hiszen tudjátok, egy kutyát nem is éltet más igazán. Ahogy meglátott minket, uccu neki, rögtön felmászott a rácson, már-már átbukott rajta, úgy kérlelt minket, hogy vigyük magunkkal.

Dobby-1

Mosolyogva vettük tudomásul, ő lesz az, akiért jöttünk. Sajnos Dobby nem ismeri a pórázt, még hám alatt is rettegve lapul a földhöz. Ölben kellett az autóig vinni, szerencsére az utazást nagyon élvezte. Csillogó szemmel, lógó nyelvvel figyelte az elsuhanó árnyékokat, s lopva megnyalintotta a kezünket is, két kamion között. Mindig két kamion között.

Dobby-2

Dobby megszeppent a rendelőben, óvatosan emelgette a lábait, finoman körbeszaglászott. Hiába próbáltuk megnyugtatni, jelezni felé minden úton-módon, hogy soha nem bántanánk, reszketett, mint a nyárfalevél. Aztán hirtelen megállt a bútor fényes lapja előtt, felismerte benne önmagát. Nézte, nézegette, s mint aki megörül egy fajtársa láttán, megpróbált hozzábújni.

Dobby2-1

Hosszú percekig maradt így, a bútornak dőlve. Csend volt, kezdett esteledni, halk beszélgetés közben figyeltük a kicsi Dobbyt, aki a tükörkutyához simult, s szinte mosolyogva hunyta le szemét. Jóságos, ártatlan vonásai elesettséget mutattak, s nem mozdult, úgy érezte, ott biztonságban van. Soha az életben nem láttam még állatot ennyire magányosnak, törékenynek és elveszettnek. Talán csak a rendelői környezet tette, nem tudom. Egy gyepmesteri telepen az ember felkészül az efféle látványra, de itt nem számítottunk erre. Szívfájdító élmény volt.

Hagytunk neki időt, hogy feloldódjon, és hogy kicsit elengedje magát, játszani próbáltunk vele. Kezdett is bátrabb lenni, az asztal alól kukucskált ránk, s ha szólongattuk, így nézett ránk. Oké, értjük, nem tetszik neked a név. :)

Lassan és óvatosan tettük a dolgunkat, hogy ne ijesszük meg egy kicsit sem, előkészültünk a műtéthez. Dobby bizony elfáradt a nagy izgalomban, feje le-lebicsaklott, s mikor már ólomnehéznek érezte tagjait, megkereste „tükör-testvérét”, s lefeküdt mellé aludni. Nem volt szívünk felkelteni, olyan édesen aludt, de végül muszáj volt.

Dobby-6

Kiderült, Dobbyka rendkívül bátor kutya tud lenni! Sok kutya megijed a vizsgálóasztalon, ő nem. Vannak, akik megrezzennek a kanül vénába való behelyezésekor, ő nem. Szó és mozdulat nélkül tűrt mindent, tudta, hogy most feladat és komolyság van. Úgy igyekezett szegény, hogy a kedvünkben járjon!

Gyönyörűen aludt el, a műtét tökéletesen sikerült, gyorsan befejeztük és pikk-pakk nem sok, Dobbyka már ébren is volt. Lassan indulni kellett vissza, mert későre járt, a Zöld Sziget pedig messze van.

Fűtött kennel várta a műtött állatoknak fenntartott elkülönítőben, ahol tisztaság és nyugalom van. Ölbe kaptam, bevittem a helyére. Körbenézett, majd lassan lefeküdt, fejét a földre tette, s ha lehet, még szomorúbban nézett rám, mint addig bármikor. Nagyon rosszul éreztem magam.

Dobby nem értette.

El szerettem volna mondani neki, hogy azért kellett megműteni, hogy sokáig éljen és ne szülessenek kiskutyák, akik ugyanolyan méltatlan helyzetbe kerülnének, mint ő maga. Mondhattam volna neki, hogy nagyon megszerettem őt, de sajnos nem tudom hazavinni, már van egy mentett kutyám, többet egyelőre nem tudok vállalni felelősen. Vagy azt, hogy ettől majd jobban felfigyelnek rá az emberek, hiszen már nem kell az ivartalanítással bajlódniuk. És hogy így talán kevesebbet kell szomorkodnia. Azt, hogy a menhelynek is könnyebb lesz így, hiszen az ivartalanítás drága mulatság.

Végül nem mondtam Dobbynak semmit, mert egyszerűen képtelen voltam. Segíteni akartam, de csak egy mélységesen szomorú kutya szeme kísért az ajtóig, mielőtt becsuktam volna azt. Dobby egy csendes, illedelmes, de összetört lélek, mert ő aztán nem sokat ért abból, hogy megelőzés, ivartalanítás, támogatás, egészség. Ő csak azt érzi, hogy elvitték majd visszahozták, de még mindig nincs, akiért éljen, akit megvédhetne, vidámmá tehetne. Azt sem tudja, mi végre él, mert a filozófia betűje sem mond neki túl sokat.

Nagyon sokféleképpen tudunk segíteni egy pórul járt állaton, de valljuk be: minden csak egy szép hímes tojás, amíg nincsen gazdi. Ezért imádkozik minden állatvédő, minden szervezet. Csak öt betű alkot egy elcsépelt szót, mégis ez a motorja mindennek. De akkor aztán minden küzdelem értelmet nyer:

Gazdi. Egy jó gazdi.

Update: A hírek szerint közvetlenül a cikk megjelenése előtt Dobbyt elvitték és Németországban fogadták örökbe. Várjuk a képeket, ha megkapjuk, nektek is megmutatjuk. ;)