A két ünnep között történt, hogy elromlott az ébresztőórám. Mivel muszáj volt korán kelnem, kerestem valamit, ami megbízhatóan pótolja tragikus hirtelenséggel elhalálozott kollégáját. Csak nagy sokára jutott eszembe, mi lenne a legjobb választás. Egy pirinyó, ősrégi készülék, amely soha nem romlik el, soha nem hagy cserben, sokat nem tud, de azt nagyon. Egy kis eszköz, amely ha ébreszt, a lelket ugrasztja ki belőlem, amely visszakézből pofon vág, de úgy, hogy a fal adja a másikat. Tripla hatás, biztosan be fog válni. Kirámoltam hát mindent az éjjeliszekrényem mélyéről, ócskaságok, hosszú évek óta nem látott, gyűrött és kopott tárgyacskák, míg végül megtaláltam ott, ahol hevert. Ki tudja már, mióta?

Bizisten, a jó öreg Nokia 3310-esem. Mosolyogva nézegettem életem első telefonját, minden egyes karc rajta egy emlék. Képernyőjén hatalmas repedés, kiesett a zsebemből, amikor a vonat után futottam a matek érettségi reggelén (nem késtem le). Bal felső sarkán egy rés, csavarhúzóval próbáltam lefeszegetni az előlapját, hogy lecseréljem valami menőre (nem sikerült). A fürdőkádba is beleesett egyszer, kitettem a napra száradni, nem lett semmi baja. És még sorolhatnám…

A töltő is megvolt még hozzá, hálózatra dugtam, másnap megpróbáltam bekapcsolni. Nem sikerült. Ez a drága régi jó harcostárs végleg kilehelte kicsiny lelkét. Semmi haszna nincs már e műanyaghalmaznak, épp megcéloztam a szemetest vele, amikor eszembe jutott életem első sms-e, amit róla küldtem az ismerősömnek, „Szia, mindjárt ott vagyok, még 5 perc!” – még arra is emlékszem, hogy Újpestre tartottam épp, vonattal. Aztán eszembe jutott az az emlék is, ahogy remegő kézzel elküldtem azt a rövidke kis üzenetet, melyben nem volt semmi más, csak hogy „Szeretlek.”. Tisztán itt van előttem, hogy még felkiáltójelet se mertem odatenni, csak így csendesen, félénken, ponttal a végén szállt bele az éterbe. Te jó ég, mikor is volt az már? Rég elfeledett emberek és idők, rég elmúlt emlékek, amelyek hirtelen előjöttek, nem sorjában, hanem egyszerre, tolakodva. Vigyorogva méregettem kicsi kopott 3310-esemet, amely végigkísérte kamaszkoromat.

Élettelen tárgy csupán, de annyi élményben volt együtt részünk, hogy egyszerűen nem volt szívem kidobni. Visszatettem a szekrény mélyére, nyugodj békében, köszönök mindent! Majd előveszlek újra, ha születnek gyerekek meg unokák. Lesz majd hangos álmélkodás.

Tegnap azt beszéltük, hogy szükségünk van egy kis lélekfrissítőre, valami olyanra, ami feltölt és megnyugtat minket. Fel is kerekedtünk ma reggel, s nem sokkal később már a törökbálinti Zöld Sziget Menhelyen voltunk. Tudjátok, onnan került álomszép új életébe Hektor, s hála a hatalmas segítségnek, amit nyújtottatok, Léna is élheti boldog és nyugodt életét, képzeljétek, már alig-alig köhög! Meglátogattuk a lovakat, Léna egyszerűen gyönyörű, nézzétek csak!

DSCF5478

Miután pár órát a lovaknál töltöttünk, bementünk a kutyákhoz. Szokás szerint tele volt a menhely, kutyák tucatjainak hangja töltötte meg a kennelek szomorúságtól nehéz levegőjét. Az állatok érkezésemre szépen felsorakoztak a rács előtt, egyikük csak egy simogatást várva, másikuk a hőn áhított szabadulás reményétől fűtve. Szinte tapintani lehetett a várakozás feszültségét, s amikor hozzájuk értem, századszor is belém nyilallt a helyzet kegyetlen abszurditása: hiába mi, emberek tehetünk arról, hogy ezek az árvák ilyen méltatlan helyzetben kénytelenek élni, mégis teljes szívből adták tudtomra mindannyian, hogy kedvelnek, szeretnek és örülnek nekem. Szívfájdító volt látni azt az igyekezetet, hogyan bókoljanak nekem a legszebben, hogyan okozhatnak leginkább örömet abban az apró pillanatban, amíg kezemhez érhetnek. Egy pacsi, egy bújás vagy egy nyalintás? Legtöbbjük jobb híján mindháromba belekezdett, a lelkes, zavaros összevisszaság olyan komikus helyzetbe fajult, hogy muszáj volt mosolyognom. Bármit is akartak elérni, tökéletesen sikerült nekik.

És akkor megláttam őt.

Őt, aki a megszámlálhatatlanul sok, szélsebesen keringő társa között állt, s bár méretben hasonló volt hozzájuk, mégis kitűnt közülük. Nem jött hozzám, sőt, még csak rám se nézett. Csak állt a kennel közepén, tompán nézegette az előtte sorjázó kutyalábakat, reszketett és… nem tudom. Nem tudom megfogalmazni, mit sugárzott törékeny kis lénye, de az valami olyasmi volt, amitől rögtön elromlott a kedvem. Nem láttam már mást, csak őt.

Kikértük a kennelből, s elindultunk vele a rétek felé. A kis termetű kutyus vén, mint az országút. Kicsit fájós apró lábait darabosan emelgette, rég elmúltak már azok az idők, amikor ruganyosan, szilajul hasította a levegőt, régen volt már, amikor boldogan vigyorogva, szikrázó szemekkel vágtázott északnak meg délnek. A csodálatosan szép napok a múltban porosodnak, nézegettem a kutyát, de nem láttam semmi mást, csak egy ósdi, meggyötört, színehagyott testet, amelyben a szív csak az emlékeknek dobog halványan. Mint egy kopott iskolatábla, amelyről letöröltek mindent, csak a betűk nyoma látszik rajta, felismerhetetlenül. Kréta sehol.

Az idős kutyahölgy nem nyílt meg nekünk. Nem nézett ránk, nem nézett a fűre, nem szaglászott meg semmit, Lénát sem vette észre. Hófehér szempillái alól az üresség. Csak egy módon adta jelét annak, hogy itt van velünk: a drága vénség egy tapodtat sem mozdult mellőlünk. Bármerre fordultunk, követett minket, szorosan a lábunk nyomában volt, s bámult az ürességbe. Mint aki semmit nem szeretne, csak egy icipicit tartozni valahová. Valakihez.

DSCF5496

Visszatértünk rövid sétánkból, s akkor tudtuk meg, mi történt vele. Ahogy a gondozót hallgattam, valamiért hirtelen elém villant a telefon, s mintha fejbe kólintottak volna. Morzsi 2000-ben született, abban az évben, amikor azt a mobilt kaptam. A kutya 15 éves, és pont annyira elnyűtt, mint a Nokiám. Fénytelen bundáján mintha ugyanazokat a karcokat és repedéseket láttam volna, s akkor belém hasított az a sok emlék, amit a készülék ébresztett bennem. Mennyi mindent élhetett át Morzsi? Édes istenem, hát ezt a kutyát tényleg csak az emlékek éltetik! Más már nem, a remény sem, hiszen gazdája három nappal ezelőtt kidobta. Kegyetlen volt hallani, hogy épp egy idősebb bácsi vált meg tőle, mondván, hogy a kutya süket, a lába fáj, s ha a fiatalabb társa játszani szeretne vele, elesik. Így már nem kell. S még kegyetlenebb volt felismerni, hogy míg én egy szánalmas, elromlott, élettelen tárgyat nem dobtam ki, csupán az emlékek miatt, addig a nagyon is élő Morzsi még annyit sem érdemelt, hogy élete utolsó napjain otthon pihengessen.

Morzsi így, a menhelyen tengődve tökéletesen esélytelen. Most csak áll szomorúan a kennel közepén, maga elé réved fakó szemeivel, de tudom, hogy idővel valami meg fog változni benne. Eljön az a nap, amikor csendesen elmosolyodik magában, megbocsát volt gazdájának és köszönetet fog mondani neki azért, hogy oly sokáig szerethette. Teszi ezt majd, mert ő kutya.

Egy használt és elnyűtt, pislákoló akkumulátorral rendelkező Nokia 3310-es telefon gazdit keres. Csak finoman szabad vele bánni, türelmes ember kezébe való. Sokat nem tud, s még így is időbe telik kiismerni. Ám ha reménybeli új gazdija szép lassan feltölti az akkumulátorát, megelevenedik, s akkor olyat fog tenni, amit a világon egyetlen más telefon sem tud: egyik éjszaka meg fog írni egy rövidke sms-t. Ékezet nem lesz az üzenetben, ahogy felkiáltójel sem a végén. Csak annyit fog írni, hogy „Szeretlek.”, így csendesen, félénken, ponttal a végén száll majd bele az éterbe.

Ez az egyetlen, utolsó sms adna értelmet egész eddigi életének. Mert Morzsinak csak ez jutott, minden mást elvettek tőle. Segítsetek neki, hadd írja meg!

Érdeklődni: ebdocpont@gmail.com