Miután sikerült becsomagolni mindazt a sok játékot, csipcsup csecsebecsét és ruhát, amit összegyűjtöttünk, tegnap délután húgommal és kedvesemmel elindultunk a gyermekotthonba. Épp indulás előtt derült ki, hogy kutyáinkat, Mütyürt és Bogit is elvihetjük magunkkal. Ennek nagyon megörültünk, rettenetesen kíváncsiak voltunk, mit szólnak majd az árvák a kutyákhoz.

Hamar megérkeztünk, beléptünk egy nagy házba. Nem elég, hogy idén sem lesz fehér Karácsonyunk, a folyosók is üresen kongtak lépteink nyomán, az évtizedes, elnyűtt csempe hibáit másolta minden öreg, százszor is fehérre mázolt ajtófélfa. Félhomály volt. Nem éreztük a levegőben az élet illatát, mintha napok óta mozdulatlanul pihenő porszemcséket kavartak volna fel a kutyák tappancsai, akik farka lekonyult, mert megszeppentek az ismeretlen helytől, ahogy – bevallom – mi is.

Három meg három folyosó után végül odaértünk ahhoz a bizonyos ajtóhoz, amely mögött az apró gyermekotthon bújt meg. Benyitva tüstént rájöttünk, hogy a gyerekek nem számítottak ránk. Szemük elkerekedett, némán figyeltek minket, beletelt bizony pár pillanatba, míg rájöttek, vendégek érkeztek. Hirtelen harsány kiáltozás, pörölés töltötte meg a levegőt, jaj, tegyünk gyorsan rendet, fejezzük be a gyakorlást, meg kell mutatni nekik is! Kik ők, mik ők, miért jöttek, honnan vannak, hogy hívják őket, de szépek a lányok, máris szerelmes lettem beléjük, de nézd csak, álljál meg, nézd már meg, látod, látod? KUTYÁK!

Azt sem tudtuk, merre forduljunk, hová nézzünk, a lányok orcáján enyhe pír, a fiúk szája tátva, megfogtak minket jobbról-balról, odatessékeltek a kanapéhoz, üljetek le, kaptok kávét, ugye szeretitek a kávét, tudok főzni, megtanultam!

Tizenhatan voltak az árvák, mind más és más személyiség. Ott élt a tízéves lánykától a felnőttkor küszöbén álló, számítógépzseni fiúig egy egész korpaletta. Kicsi, nagy, csendes és harsány, ahány gyerek, annyi szín, csak két dologban hasonlítottak egymásra: mind értelmi sérült és mind a családjuktól elszakítva él itt, vagy anyagi problémákból kifolyólag, vagy azért, mert nem törődtek velük.

Gőzölgő kávénk felett figyeltük, hogyan vitatkoznak egymással, – De még nem vagyunk kész, mit szólnak, ha elrontjuk? Nem baj, akkor is meg kell mutatni, mert nagyon büszkék lesznek ránk, hidd el, jól fog sikerülni, nem lesz semmi baj!

Kiderült, hogy a mai napra, Karácsony estére készültek előadással, amit társaik és felügyelőik előtt adnának elő, s még nem érezték úgy, hogy közönség előtt jól teljesítenének. Győzködtük őket, semmi baj, nem azért jöttünk, csak rövid ideig maradnánk, hoztunk meglepit, aztán mennénk is. Nem mentek ti sehova, jól kell éreznetek magatokat!

Ezalatt a kutyusok szorosan hozzánk bújva lapítottak, megijedtek a hangzavartól, nem értették, mi történik. A gyerekek is csak messziről figyelték őket, kicsi kutya, de szép kutya! Szóltunk nekik, hogy jöjjenek bátran közelebb, lassan és finoman mutatkozzanak be nekik. Nem lesz semmi gond, barátságosak és szeretik, ha megsimogatják őket. Hiába volt enyhébb vagy súlyosabb értelmi sérült minden gyermek, rögtön megértették, hogy ez komoly dolog, nem szabad megijeszteni se Mütyürt, sem Boglárt, halálosan komolyan vették a feladatot: lassan és nyugodtan, hiszen olyan pici és törékeny kutyus mind a kettő. Szép sorban megsimogatták őket bátortalanul, de olyan büszkék lettek magukra, hogy vita nélkül felálltak, s elkezdték a műsort.

Énekeltek, verset mondtak, táncoltak, hát istenem… Láttam én már életemben sok gyerekműsort, de soha olyan koncentrációt, önfegyelmet és komolyságot nem láttam még a szereplők arcán, mint most az övékén. Látszott, hogy nagyon-nagyon meg akarják mutatni nekünk, idegeneknek, hogy milyen ügyesek is ők. A nagy igyekezetben homlokukat ráncolták, ajkukat csücsörítették, ettől mind az ezernyi apró hiba, amit vétettek, tökéletesen beleillett a koreográfiába. Gyönyörű karácsonyi műsort láttunk, egyedit, szívhez szólót. Meg is háláltuk a végén nagy tapssal, fülig ért a szájuk a nagy boldogságtól. Csillogó szemmel néztek egymásra, mint akik nem csak magukra, hanem társaikra is rettenetesen büszkék. Tudták, hogy együtt voltak jók.

Lehuppantak mellénk, a fiúk húgomat és kedvesemet figyelték félénken, látszott rajtuk, szeretnének udvarolni nekik, csak nem mernek. :) A lányok a kutyákat gyömöszölték, akik csukott szemmel, elernyedve élvezték a kis kezek simogatását. Nem tellett el sok idő, s a kutyák már a hasukat kínálták, ott simogass meg, mert ott a jó!

Elszoruló szívvel figyeltük, mennyire tudnak örülni az ajándéknak, amit hoztunk nekik. Izgatottan bontogatták a papírt, csak annak zizegése hallatszott. Zsóka megdermedt, amikor meglátta a plüss oroszlánt, amit kapott. Nézte, nézegette, majd kancsal szemét behunyta, s úgy ölelte magához a kis puha játékot, mintha élete legszebb ajándéka lenne. Szótlanul, csupán tekintetével köszönte meg nekünk, s onnantól kezdve végig az ölében volt, simogatta, le nem tette volna semmi pénzért.

DSC_0008

Annára, a legkisebb árvára már az elején felfigyeltem. Hat éves, Down-szindrómával született. Az első pillanattól kezdve csöndesen nézegette Mütyürt szép, mandulavágású szemeivel, s egy pillanatra sem vette le róla a tekintetét. Míg a többiek elvoltak az ajándékokkal, végre vette a bátorságát, odament húgomhoz, megrántotta pulóvere ujját, s Mütyürre mutogatva megszólalt: uh, uh-uh!

Ekkor jöttem rá, Anna nem tud beszélni. Ezt furcsállottam, hiszen minden Down-szindrómás tudott beszélni, akivel eddig találkoztam, hol esetlenül, hol szépen és folyékonyan, de mind meg tudta fogalmazni gondolatait. Ekkor jött oda az egyik szép mosolyú, jóságos tekintetű felügyelő, aki tolmácsolni kezdett: Anna szeretné megsétáltatni a kutyát.

Nosza rajta, tessék, Anna, fogd meg a pórázt, segítek neked. Világnagy mosollyal, büszkén járt-kelt Mütyürrel a folyosón, akire nagyon büszke voltam, mert azonnal alkalmazkodott Annához. Tette a dolgát, ment, amerre mennie kellett. :) Közben megtudtam, Anna mindent megért, amit mondanak neki, beszélni viszont azért nem tud, mert szülei egyáltalán nem foglalkoztak vele. Nem tanították őt, ezért nem használ szavakat. Anna boldog volt. Utasításokat adott Mütyürnek, dicsérte, mesélt neki. Uh-uh, ah-ah, höhh! Mütyür minden egyes szavát értette.

A kutya azonnal megszerette Annát, ennek mindig jelét is adta, amikor alkalmat látott rá. A kislány mellett sétálva minduntalan megnyalintotta annak kezét, s amikor Anna leguggolt hozzá, abban a pillanatban elhalmozta arcát puszival, csókkal. Mütyür és a kislány szeme ugyanolyan fénnyel csillogott, a kislány kacagott, amire a kutya eszeveszett farkcsóválással és bújással felelt. Mindenki mosolyogva figyelte a párost, akik külön világban éltek együtt, abban a röpke pár percben.

Mennünk kellett, sok volt még a dolog. Megköszöntük a gyerekeknek a műsort, a kedvességet, amivel elhalmoztak, megöleltük egymást. Mütyürrel mi ketten távoztunk utoljára, de mielőtt a kutya átlépte volna a küszöböt, visszapillantva meglátta Annát, aki csendesen guggolva figyelte őt a folyosó közepén. Kedvesen megcsóválta a farkát, mintegy megköszönve az együtt töltött pár percet. Anna gesztikulálni kezdett, felkiáltott: ah-ah!

Az autóig lekísért minket alkalmi tolmácsunk, a felügyelő néni, megkérdeztem tőle, mit mondott Anna? A válasza megható volt. S megint arra kellett rájönnöm, hiába vagyunk olyan sokan, hiába vagyunk mind másfélék, valamiben mégis ugyanolyanok vagyunk. S ebben az egyben ráadásul mindőnk tökéletes, hiszen szép szavakkal vagy artikulátlanul, hangosan vagy csendesen, de valahogy mindannyian ki tudjuk fejezni azt, amit Anna is mondott Mütyürnek.

Mert Anna azt mondta, nagyon szeretlek, kiskutya!

Posted by Lumia 630