Egy rövid e-maillel kezdődött:

„Rettenetesen megérintett Papa sorsa és lénye. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy talán csak rám vár a kis drága.

Várom válaszod: Erika”

Bevallom, nem szólítottak meg ezek a sorok. Túl szépek, túl mesebeliek voltak ahhoz, hogy átérezzem e két rövid mondat tartalmát. Ilyen nincs. Nagyon tudok örülni, amikor végül kiderül, egy örökbeadott állat igazi és valódi otthonra lel új gazdájánál, amikor annyi rossz nap és év után végre akad valaki, akinek térdéhez hozzábújhat a szőrös árva, ha az eget vihar szaggatja… De ilyen szinten nem hiszek a sorsban. Pláne Papa esetében nem.

Papa, a törődött külsejű, megviselt lelkű kicsi öregúr egyszer már elkerült tőlünk, de hamar visszakaptuk. Egy kedves fiatal pár próbált otthont nyújtani e csendes, szolid ebnek, ám végül nem lobbant fel az a bizonyos szikra. Előfordul az ilyen, de sebaj, tudtuk előre, hogy nem lesz ez olyan egyszerű menet. Örökbeadni sosem egyszerű. Talán a legeslegnehezebb.

Felvettem a kapcsolatot Erikával, de nem mertem reménykedni, nem akartam nagyobbat esni, mint amekkorát feltétlenül kell. Ám a nő hamar elbűvölt.

Érzékeny vagyok a betűkre. Hiába fogalmaz valaki tökéletesen, látom, ki ír sebtiben, ki veti a szót felületesen, érzem, kit hagy hidegen a véleményem, és ki az, aki mindenáron meg akar felelni nekem. Erika nem akart nekem megfelelni. Nem akarta azt éreztetni velem, mindenképpen ő lenne a legjobb gazdája Papának. Csak írt. Nemes egyszerűséggel, ahogy tolla diktálta. Talán szavainak sorrendje, talán a szókincs, amit használt, nem tudom, mi okozta, de megbíztam ebben a nőben. Nem tudtam, hány éves, sem azt, hogyan gesztikulál, de amikor megpróbáltam elképzelni, két szó jutott eszembe: nőiesség és anyaság.

Erika higgadt, jóságos jelleme nagyon passzolt volna Papa igényeihez, de nem, még ne reménykedjünk! Papának volt ideje rájönnie arra az elmúlt egy hónap alatt, hogy akik körülötte élnek, nem bántják. Tanítottuk és neveltük, de mindőnktől kedves szót, simogatást és ölelést kapott, csak oda kellett jönnie hozzánk. Jött is ő, hogyne jött volna! Az a faramuci mosoly végre már nem csak délibáb volt, vigyorgott bizony a napfényben, ahogy csak tudott. Hétről-hétre éveket fiatalodott, járása gyors és fürge lett, tartása büszke. Egy dolgot tekintve azonban a régi maradt: talán a sok csalódás miatt, de fenntartással kezeli az új emberek jöttét. Nem fogadja bizalmába azonnal az ismeretlen arcokat, eleinte kerüli a vendégek pillantását, nem akarja, hogy valaki megint bántsa. Van, akit hosszabb időn át is inkább elkerült.

Kérdés volt, Erika mit szól Papához, amikor először találkozik vele, nem tudtuk, Papának fog-e ő tetszeni. Ráadásul az utolsó szót mindenképp Zsuzsi, Erika 10 éves ivartalanított labradorja mondja ki, ő sem mai lány már, hogy mindenféle jöttment délceg herceg karjaiba omoljon tüstént.

Pénteken kitűnő napra, verőfényre virradt, de a nagy izgalom nem csitult bennünk. Olyan volt, mintha vizsgázni mennénk, sőt, rosszabb annál, mert itt semmiféle puska nem használ. :) Amikor bekopogtam a vastag faajtón, Erika azonnal elénk termett és igen, részben máris igazam lett: egy igazi nő állt előttünk.

Bevezetett minket a kertbe, amely szebb nem is lehetett volna. Smaragdzöld fű, sok fával és bokorral, borospincével és kerekes kúttal, sehol egy idegen hang, csak a békesség és a pillangók. Rögtön összenéztünk: ez kell Papának, ez! A kerthez egy hosszú, hagyományos parasztház tartozott, igényesen felújítva és modernizálva, minden szobája más és más színű. Mint a mesékben.

A verandán beszélgettünk, amíg Papa Zsuzsival és a kerttel ismerkedett. Mosolyogva figyeltük, hogy az idősödő lánykutya óvatosan közelít Papához, pont úgy, ahogy kell. Papának ez nagyon tetszett, így hamar feloldódott ő is. Nem telt bele negyedórába, a két kutya farkcsóválva kerülgette egymást, nem tellett bele félórába, Papa már a kertben szaladgált.

Beszélgettünk. Kiderült, több szál köt össze minket Erikával, mint gondoltuk volna. Bár csak a blog és Papa története útján ismerkedtünk meg, ismeri a családomat. Ugyanúgy gondolkodunk az állatokról, az állatvédelemről, mindketten szembesültünk már a fanyar valósággal: nem olyan egyszerű kimenteni egy állatot gazdája kegyetlen kezei közül, nem megy az pikk-pakk. Nagyon tetszett benne, hogy olyan szeretettel mesélt megboldogult tacskójáról, aki 18 évesen hagyta itt földi porhüvelyét. Mindig tisztelettel adózom azoknak, akik az utolsó pillanatig kedvencük mellett ülnek, hogy annak nem csak az egész élete, hanem utolsó sóhaja is boldog lehessen.

Megint igazam lett: Erika nemcsak nő, anya is. Zsuzsit olyan féltő gonddal szereti, hogy nála felelősebb gazdi nincs. Rendszeresen vérvizsgálatnak veti alá a kutyáját, nem azért, mert beteg, hanem hogyha gond van, rögtön lépni tudjon. Papával máris úgy bánt az első órákban, mintha évek óta együtt élnének.

Eddig bárhová vittük Papát, idegen helyen mindig feszült volt, Erika kertjében viszont azonnal otthon érezte magát. A házat is bejárta, sőt, ki is próbálta: ide ült, oda feküdt, mintha a kedvenc helyét keresné. Nyelvét lelkesen lógatta, olyan békés és boldog öröm szállta meg a kutyát, hogy csak vigyorogva tudtuk nézni. Erika is. Néha azt figyeltük lopva, mi ül ki arcára, amikor e kis kelekótya ebre néz, és amit láttunk, messze felülírta minden reményünket: Erika rajong Papáért!

És a Papa véleménye Erikáról…? Képekkel tudom a legjobban elmondani:

Nehéz volt Papától elbúcsúzni, mert már a szívünkhöz nőtt. Nehéz volt Erikának búcsút inteni, mert annyi mindenről beszélgethettünk volna még. Nehéz volt a szememet levenni a házról és a kertről, mert pont ilyenről álmodom én is. Azzal a tudattal ültünk vissza a kocsiba, hogy Papa révbe ért. Azért született meg valahol, egy sáros kert mélyén, azért szenvedett a paksi sintér keze alatt, azért volt magányos évekig, hogy egyszer majd egy pillangós kertben éljen. Erika kertjében.

„Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy talán csak rám vár a kis drága.” Akkoriban nem vettem komolyan ezeket a sorokat, viszont már három napja ezen mosolygok. Mert igazat mondanak.

Papa nagyon hiányzik nekünk. Ám ez az érzés csodálatos, nemcsak azért, mert tudjuk, a lehető legjobb helyre került, hanem azért is, mert úgy érezzük, ez egy szép búcsúajándék annak a kutyának, aki nem kellett és nem hiányzott soha senkinek.

Köszönjük, hogy vagy, Erika! Köszönjük a szép pillanatokat, Papácska, és tudod jól, hogy találkozunk még, sokszor!

Sok boldogságot nektek! :)

fotĂł-1