Épp azt becsültem meg, körülbelül négy perc még a tűző napon és esküszöm, napszúrást kapok. Vagy tényleg kegyetlen hőség volt, gyilkos sugarakkal, vagy azért nem bírtam jól a kánikulát, mert a tarkómat sütötte a Nap, míg az állatokkal foglalkoztam. Görnyedve, kitekert testtartásban, a lehető legkényelmetlenebb módokon. Egyre többször kellett szünetet tartanom, hogy bírjam szusszal a munkát, nem lett volna valami elegáns, ha kidőlök félúton. Akkor történt.

Nyújtózkodtam egy nagyot, miután leöntöttem a fejem vízzel, és megláttam azt a mosolyt. Mosoly volt az egyáltalán? Közelebb kellett mennem, hogy jól megnézhessem magamnak. Egy tacskókeverék, kopottas bundájú kutya feküdt a gödörben, amelyet szemmel láthatóan ő ásott magának. A kerítés mellett próbált hűsölni, elbújni a sugarak elől a kis árva, aki szaporán lihegve nézegette társait.

AAA7423

Hiába hajoltam föléje, mintha észre sem vette volna, hogy ott állok felette. „Szia, kutya, hát te ki vagy?” – kérdeztem tőle vidáman, válaszul a kedélyes mosolyra. Semmi reakció, talán láthatatlan volnék? „Helló!!!” – erre a kiáltásra lassan, de tényleg nagyon lassan a hang irányába fordította a fejét, majd tétován rám emelte tekintetét. Szanaszét álló fogak kukucskáltak ki csukott szájából, olyan lehetetlenül nevetséges ábrázatot kölcsönözve tulajdonosának, hogy muszáj volt elnevetnem magam. Aztán belenéztem a szemeibe. Tágra nyílt bal szeme kifejezéstelenül csillogott, a szürke hályog komoran világított széles pupillája alól, de a jobb szeme… Tudjátok, van néha, hogy egy bizonyos idő után olyan hirtelen tudatosul bennetek a felismerés, mi tárul elétek, akár egy pofon.

Amit Papa jobb, eleven szemében láttam, bizony bőven felért egy pofonnal. A távolból egy kedélyes kutyát láttam csak, amely mosolyogva szemléli társait, de ez csak délibáb volt. Papa nem mosolygott, csak a fogai miatt látszott úgy, minta vigyorogna. Papa nem mosolygott, egészséges szeme egészen mást árult el arról, mi uralkodik benne. Szomorú volt talán? Nem. Félt, rettegett, szenvedett? Nem. A tekintete fáradt-üres volt, s olyan, mélyről jövő emlékeket sejtetett, hogy úgy éreztem, inkább a vak szemét szeretném nézni és látni, mert az legalább nem árul el semmit. Semmi olyat, amiről nem akarok tudni.

Papa szoborrá meredve figyelt, fogai „vidáman” integettek, míg megtört fél szeme rendületlenül állta a tekintetemet. Abszurd látvány volt, amitől olyan rossz érzésem lett, hogy gépiesen elfordultam tőle, elmentem a közeléből. Nem akartam, hogy elromoljon a kedvem. Munka volt, mégpedig rengeteg, nem tudok Papával foglalkozni.

Nem sokkal később láttam valami érdekeset, valami pixelre valót, elővettem hát a fényképezőgépemet, hogy megörökítsem. Épp beállítottam volna a képet úgy, ahogy elterveztem, ám egyszer csak azt érzem, valami ránehezedik a csuklómra. Lenézek, s azt látom, Papa furakodott be a lábaim közé, állát ráfektette a karomra, és csak nézte, nézte az arcomat, egészen közelről. Mint aki mondani akar nekem valamit. Egy hangot nem hallatott, orcáján semmilyen érzelem nem tükröződött, egy farkcsóválás nem sok, annyit sem kaptam tőle. Fogalmam sem volt, hogy mit, de valamit akart.

paksi0706

A nap gyorsan eltelt, mindent összepakoltunk már, amit kellett, csak az átöltözés és a hazaút volt hátra. Visszamentünk a kutyák közé, elnézegettük a jóllakott állatokat, öröm volt látni, ahogy az elcsendesedett sokaság megkönnyebbülve nyúlik el a földön, s rövid, de annál édesebb álmát alussza. Megfogtam kedvesem kezét, mosolyogva indultunk el hazafelé, de még visszapillantottam utoljára, mert valaki hiányzott az alvó kutyák közül. Aztán észrevettem.

Papa nem aludt. A gödrében feküdt még mindig, állát a porba fektette, onnét nézett minket csendesen. Szelíd lénye annyira háttérbe szorult a menhelyen, hogy ha nem keresem meg külön őt a tekintetemmel, észre sem veszem. Megtorpantunk a félvak kutya láttán, majd összenéztünk.

Hosszú volt a hazaút. Mindannyian szédelegtünk a fáradtságtól, végül kiderült, a napszúrást sem kerültük el. Talán még soha nem éreztem magam olyan piszkosnak, mint aznap, nem vágytam másra, csak egy frissítő zuhanyra. Kellemesen hűvös esti szellőt képzeltem magam elé, egy korsó sört, halk szavú beszélgetést az éji álom előtt.

A zuhany bódítóan jól esett, a szellő is felébredt, a sör a kezemben gyöngyözött, csak a beszélgetés maradt el.

Ugyanis szótlanul figyeltük Papát, amint édes álmát alussza Mütyür ágyában. Aludt a nagy csendben, de úgy, mint aki már évek óta nem hunyta le szemét, egy pillanatra sem.

AAA7430