Előző, felmondásomról szóló posztomhoz rengetegen szóltatok hozzá, illetve privát levelekből sem volt hiány, sőt, alig győztem elolvasni az üzeneteket.

Kaptam hideget is, meleget is. Nem véletlenül fogalmaztam abban a bejegyzésben szűkszavúan, ám olyan sokan tettetek fel kérdéseket, hogy úgy érzem, valamilyen formában válaszolnom kell.

Nem igazán örültem annak, hogy sokan szememre vetették, néhol szelídebb, máskor keményebb hangvételű levélben, hogy cserbenhagyom az Illatos úti kutyákat. Életem egyik legnehezebb döntése volt a távozás, senkinek nem kívánom azt az érzést, ami hatalmába kerített, miután utoljára becsuktam magam mögött a telep zöld vaskapuját. Szégyent éreztem, haragudtam magamra és csalódtam saját személyemben. A lelkiismeret-furdalás olyan óriási volt, hogy, bevallom, képtelen voltam elbúcsúzni a kutyáktól. Nem tudtam belenézni a szemükbe. Bármennyire szívesen érintettem volna meg személyes kedvenceimet, előre tudtam, hogyan fognak rám nézni, és már maga a gondolat kibírhatatlan volt. Döntésemet rengeteg tényező előzte meg, szép lassan érett meg bennem a felismerés, hogy nekem nincsen itt maradásom. Az utolsó napokban már egyre gyorsabban állt össze bennem a kép, és ezt az állatok mintha tudták és érezték volna. Amikor odabújtak hozzám, amikor csendesen nézegettek a rácsok mögül, az valami kínkeserves volt. Büntetés a javából.

Azonban tudnotok kell arról, hogy ha maradok, se változnának a dolgok olyan sokban. Bízom benne, hogy utódom lelkesen, szakmailag felkészülten fogja az állatokat ellátni, talán jobban is, mint én tenném. A blog szempontjából pedig két dolgot mondanék el. Egyrészt lehetetlen megbecsülni, hogy a napló és az abban szereplő történetek mennyi és milyen hatással volt az árváink életére, csak egy valami biztos: lassan két éve, hogy nem kellett állatot helyhiány miatt altatni. Ez a sorsdöntő, örömteli pillanat pedig könnyen lehet, amúgy is bekövetkezett volna. Soha nem fog kiderülni, mi az igazság. Másrészt pedig azért sem változtak volna túl sokat a dolgok, mert – verbálisan kapott – publikációs engedélyemet a szolgálatvezetés a blog felületének/nevének megváltoztatásával nagyjából egy időben, június másodikán visszavonta. A döntés érintette mind a fotózást, mind pedig a szöveges történeteket, mindkettő tiltásra került. Ezért nem írtam és ezért nem tettem fel egyetlen képet sem róluk, hiába kértétek. De ez mindegy, mert már a múlt része. Rengeteg hibát követtem el, többet, mint amennyit el tudnátok képzelni, mégis, a rendszerben valahogyan kódolva volt a történet végkifejlete. A viselkedésem is hónapok óta változóban volt, de sokáig nem vettem észre, mi változott és miért. Nem értettem, hogy miután annyiszor úsztam árral szemben, lelkesedésem, motivációm végül miért hagyott alább. Amint fejemben helyére kerültek a dolgok, és rájöttem, hogy a körülmények nem tehetik lehetővé ott maradásomat, olyannyira tisztán és egyszerűen láttam át mindent, hogy úgy éreztem, csak erre vártam már nagyon-nagyon régóta. Könnyebb lett minden egy kicsit.

Ami a legbiztosabb: Kozma doktorért mindenkor, minden körülmények között kiállok, ha kell, harcolok is érte. Munkáját ahol tudom, segítem, remélem, lesz majd rá lehetőségem. Hatalmas mennyiségű és minőségű szakmai tapasztalatot adott át nekem, mégpedig örömmel, és ezt soha nem fogom tudni eléggé meghálálni neki. Emellett múltbéli és jelen tettei olyan kihatással voltak gondolkodás- és szemléletmódomra, hogy egyértelműen ki tudom jelenteni, főnökömnek az egykori gimnáziumi irodalom- és kémiatanárom mellett a helye, azon emberek között, akik befolyásolták életemet, iránymutatást nyújtottak, merre és hogyan tovább. Tudom, hogy olvasni fogja soraimat.

Kollégáim közül is olyan varázslatos személyiségeket ismertem meg, hogy áldom a szerencsémet, hogy a telepre vezetett az utam, rögtön az egyetem után. Szükségem volt erre a két évre, amelynek minden napjára boldogan emlékszem vissza. Már nem dolgozom ott, de a szép emlékeket tőlem senki el nem veheti. A negatív tapasztalatok pedig kincset érnek, hiszen felkészítettek az életre. Nem tudom még, mikor és hogyan, de az Illatos úton átélt események mind-mind segíteni fognak abban, hogy a jövőben több esélyem legyen helyes döntést hozni. És ez felemelő érzés.

A lelkiismeret-furdalásom viszont…. hiába múlik el egyik nap a másik után, ez a szörnyű érzés nem csökken, sokkal inkább nő. Ne mondjátok, hogy cserbenhagyom az Illatos úti kutyákat, mert így is nagyon nyomasztó a teher. Remélem, a paksi kutyák enyhítenek majd ezen egy kicsit, ahogy eddigi látogatásaim alatt is tették, talán nem véletlenül. Nemsokára indulunk hozzájuk, hogy átadjuk nekik azt, amit olyan sokan kívántok nekik: csupa-csupa jót.