Amikor először megláttalak, nem tetszettél. Csúnyán néztél rám, flegma voltál és haragos. Nem tudom, honnan jöttél, hol voltál, de igazából nem is érdekelt. Miért legyek kedves veled, ha te sem vagy az énvelem? Talán rossz kedvem is volt aznap, nem tudom már. Chip nem volt benned, se neved, se számod, se gazdád, egy üres lap voltál csak, amire senki nem akart rajzolni.

Teltek-múltak a napok, én pedig meg szerettelek volna ismerni. Nem hagytad, nem engedted. Ha megálltam előtted, eltávolodtál a rácstól. Ha leguggoltam eléd, újfent csúnyán néztél. Csendesen, némán, soha nem szóltál hozzám egy szóval sem. Csak méregettél, bizalmatlanul, mérgesen.

Sokáig próbálkoztam, hátha elnyerem barátságodat, semmi eredménnyel. Feladtam. Úgy döntöttem, nem foglalkozom veled többet. Én is dühös lettem rád. Kitöröltelek elmémből is, ezer más dolgom volt, láthattad, legalább száz társad vágyott érintésre, és arra, hogy valaki kedves legyen hozzájuk. Hogy valaki bátorítsa, biztassa őket, hogy legyen, aki emlékezteti szívüket arra, hogy igen, megéri, majd meglátod, minden jó lesz!

Aztán megváltoztál. Nem voltál csendes többé, üvöltöttél, gyűlölve néztél mindenre, aki csak élt és mozgott, rabtársaid melletted és veled szemben majd’ megbolondultak a stressztől, amit rájuk zúdítottál. Kellemetlen lakótárs voltál, a szomszédjaidat folyton cserélgetni kellett, mert senki nem bírta hallgatni a folyamatos kiabálásod. Ugráltál, tépted a falat, soha nem nyugodtál egy percig sem. Amikor megint megálltam előtted, úgy néztél, mint aki nem is lát engem. Nem foglalkoztál velem. Egyre jobban eltávolodtál tőlem.

Sok idő telt el így. Rengeteg minden történt velem, gondterhelt voltam, vagy épp vidám, fel sem tudnám már idézni minden pillanatomat. Jártam és keltem előtted, de egyszer sem néztem rád. Elfelejtettelek. Te csak a „80B” voltál a szememben, aki utál.

Aztán lassacskán kellemetlen érzés kúszott mellkasomba, ami nem hagyott nyugton. Szorongatott, markolt, nagyon rossz volt. Tudom az okát is. Te is betöltötted a fél évet. Itt vagy még mindig, ugyanabban a kennelben, ahová legelső napon betessékeltünk. Lelkiismeret-furdalásom lett miattad. Emiatt még kevésbé szíveltelek. Nem elég, hogy bunkón viselkedsz velem, még kellemetlen érzéseket is okozol nekem?! Ez nem mehet így tovább, ezért dühömben elhatároztam magam.

Hátramentem hozzád, se szó, se beszéd, feltéptem a rácsodat, bementem hozzád, magunkra zártam a kallantyút. És anélkül, hogy egy pillantást vetettem volna rád, leguggoltam az egyik sarokba, lesz, ami lesz, nem érdekel, nem hagyok neked választási lehetőséget. Itt kell lenned velem egy négyzetméteren, nem mehetsz sehová, muszáj lesz elfogadnod, hogy zavarom köreidet! Öt percig, vagy két órán át, még nem tudtam, meddig maradok, de addig idegesítelek a jelenlétemmel, amíg csak lehet. Nem nézlek, nem bámullak, egy szóval sem jelzem, hogy érdekelsz. Mert nem érdekelsz!

És akkor hirtelen beleugrottál az ölembe. Mind a négy lábaddal rajtam álltál, teljesen összekoszoltál. Majd lassan belefeküdtél az ölembe, rám néztél, és megszólaltál:

Emlékszel arra a napra, amikor először megláttuk egymást?

Igen, tudom, utáltál.

Emlékszel arra a kis pulira, aki akkor melletted volt, akit megsimogattál?

Persze, ő szeretett, de te épp ellenkezőleg, nem is értettem, miért, mi bajod van velem.

Őt utáltam nagyon. Féltékeny voltam rá. Téged azonnal megszerettelek.

Tessék? De te nem csak akkor néztél rám csúnyán, hanem azóta is mindig…

Soha nem rád néztem csúnyán. Mindig volt körülöttünk állat, azokat utáltam nagyon. Nem tehetek róla, engem így raktak össze: gyűlölöm a kutyákat. De nem volt alkalmam soha arra, hogy négyszemközt legyünk, és végre kimutathassam neked, mennyire szeretlek.

Ne játssz az idegeimmel! Folyamatosan üvöltöttél velem, akkor is, ha csak elmentem előtted!

Ne haragudj. Én csak szólni akartam neked, hogy vágyom rád, arra, hogy velem legyél. Hogy ne a többiekkel foglalkozz, hanem csak velem. Nagyon egyedül voltam, féltem és sötét volt. Látod, milyen sötét van most is?

Igen, tudom, alig látlak…

Aztán megharagudtam rád, mert nem akartál megérteni. Hosszú hónapokig voltam itt, és soha nem értetted, soha nem hallottad meg, mit akarok mondani. Nem is foglalkoztál velem!

Tényleg nem, de csak mert…

Figyelj ide, fogd már fel, hogy szeretlek! Csak tudod, nehéz így… Nem látom a Napot, nem érzem a tavaszi szellőt, egy virágot, egy fűszálat, egy falatnyi kék eget nem láttam már fél éve! Fél éve! Tudod, mennyit jelent nekem ennyi idő?

Nem tudom, mit feleljek most mindarra, amit mondtál. Nagyon megleptél.

Na jó, hogy biztosan tudd, nem neheztelek rád, és ne felejtsd el, hogy én mindig rád várok, mutatok valamit…

És akkor belebújtál a nyakamba. Megnyaltad az arcomat, kicsit később pedig elaludtál az ölemben. Nyugodt voltál abban a félórában, mint aki otthon, a nappaliban szunyókál a karosszék mellett, ropogó kandallótűz előtt. Nem érdekelt akkor téged semmilyen más kutya, sem az, hogy hol vagy, miért kell itt lenned. Csak aludtál, mert végre valahára el tudtál aludni.

Alig fértünk el ketten abban a szűk kennelben, előttünk rács, én guggoltam, te az ölemben. Álmodban mosolyogtál, én pedig csendesen simogattalak.

És mérhetetlenül szomorú voltam.

Ne haragudj, hogy félreértettelek! Ne haragudj, hogy még mindig itt kell lenned!

Krumpli két éves, keverék kan, 2013. október elseje óta raboskodik nálunk. Sajnos az állandósult, intenzív stressz kikezdte szervezetét: hasmenése immár folyamatossá, csillapíthatatlanná vált, az egészségét kizárólag egy reménybeli gazdi tudná helyrehozni. Adatlapja ITT.

Update: örökbe fogadták! :) LINK

_AAA3937