bundás

Kedves mindenki!

Bundás tavaly augusztus elején érkezett hozzánk, már beérkezéskor teljesen kezelhetetlen, agresszív, kiszámíthatatlan természetű volt, s hiába próbáltunk meg bármit tenni azért, hogy szelídebbé váljon, a kennelneurózisból, a bezártságból és vélhető élettörténetéből fakadóan teljes kudarcot vallottunk az ő esetében.

Mindezek ellenére maximális esélyt szerettünk volna az ő számára biztosítani, reméltük, hogy majd egyszer eljön, akinek el kell jönnie érte, hogy boldogabb és kutyához méltó életet nyújthasson neki. Mindezt közel nyolc (!) hónapon át. Gondozóink ez idő alatt nap mint nap fizikai veszélynek tették ki magukat, hiszen legyen egy állat bármilyen természetű, gondozni kell, takarítani a kenneljét. Bundás egy esetben elkapta a kennelköhögést is, e felső légúti betegségéből lelkiismeretesen kikezeltük,ám ehhez napi szinten közvetlenül érintkeznünk kellett a kutyával. El lehet képzelni, micsoda kockázatot vállaltunk.

Soha nem tudjuk előre megmondani, kiért mikor fognak jönni. Soha nem tudjuk megmondani, melyik lesz az a kutya, aki hosszabb idő után idegileg összeomlik, melyik lesz az, amely hirtelen, egy adott napon javulásnak indul.

Az elmúlt időszakban rengeteg problémás állat gyűlt fel nálunk. Próbáltunk különböző szervezetektől segítséget kérni, olyanoktól is, akik rehabilitációs háttérrel rendelkeznek. Sikertelenül. Az indokokat, miszerint a menhelyek tele vannak, a rehabilitációs szakemberek pedig a végkimerülés határán állnak, megértjük. Mindazonáltal mi is tehetetlenek vagyunk.

Hope volt az egyik, akiről sajnos egyértelműen ki tudtuk jelenteni, ha nem viszik el tőlünk, sajnos el kell altatnunk. Erről írtam is, ITT, még januárban. Csodaként, óriási segítségként tekintettünk az ezt követő fejleményekre, az Amstaff Rescue Hungary hirtelen megjelent és elvitte a kutyát. Nekik köszönhetően Hope mára már gyönyörűen javul. A cikkemben szereplő másik, szintén életveszélyben lévő kutya Morzsi volt. Ám hiába írtam még hónapokkal ezelőtt, hogy nem bírjuk nézni, hogyan szenved a kutya a rácsok mögött, senki nem jött érte, egyetlen érdeklődő nem látogatta meg. Morzsi ma az Illatos út büszkesége, ugyanis úgy döntött, saját kezébe veszi a sorsát. Január végi ivartalanítását követően, kockázat- és áldozatkész gondozóink együttes segítségével mára olyan gyönyörűen megjavult, hogy nem hiszünk a szemünknek. Annak idején a kezemet százszor is darabokra szedte volna, ma olyan lelkesen nyalogat, ha benyúlok hozzá, hogy igazi felüdülést jelent találkozni, érintkezni vele. Ám ne feledjük el, ezt a kutya önmagától érte el, mi csak segíteni tudtunk neki. Úgy döntött, ez nem állapot, külső segítséget az ő ügyében soha nem kaptunk.

Igyekszem minél többször hírt adni a blogon a nehéz sorsú állatokról, ám kétéves blogvezetői tapasztalataim azt mutatják, az egyedüli hatásos stratégia az, hogy addig nem teszek fel újabb nehéz esetekről segélykérést, amíg a régebbi szereplők nálunk vannak. Az újabb és újabb esetleges segítségkérés után a régiek mindinkább elfelejtődnek, amely rendkívül könnyen ördögi kört generálna, magyarul tipikusan a „két szék között a pad alá” esete áll elő.

Morzsi még mindig nálunk van, ez volt az oka, hogy Bundás nem szerepelt a blogon. Mindemellett hivatalos, szakmai kommunikációs vonalakon próbáltunk megoldást találni az ő helyzetére is. Nem sikerült. Miután gondozóink egyre többször arról panaszkodtak, hogy félnek a kutyától, féltik saját testi épségüket, egyre inkább kirajzolódott a baljós jövőkép: teljesen tehetetlenek vagyunk. Tekintve, hogy a kutya – már elnézést a kifejezésért – közel 8 hónapon át aszalódott nálunk anélkül, hogy bárki is kíváncsi lett volna rá, semmi esélyt nem láttunk arra, hogy ez a jövőben másképp történne.

A telepi gárda egyhangú véleménye után úgy döntöttünk, hogy Bundás számára ez így nem élet. Esélyeit latolgatni pedig immár luxus lett volna. Nagyon sajnáljuk, hogy végül kudarcot vallottunk az ő esetében, de szenvedésének mindenképpen véget akartunk vetni. Bundás március 24-én csendesen elaludt, fájdalmat nem érzett.

Miért e cikk? Bundás elaltatása után támadások sorozata ért minket. Miért tettük meg, csak türelemre lett volna szükség, a kaukázusi fajtamentés pedig csalódottságát fejezte ki, miszerint nem gondolták, hogy a kutya életveszélyben volna. Illetve kérdés volt, miért nem küldtük Bundást rehabilitációra. Mint már annyi más esetben, most sem tette fel senki azt a kérdést, mi volt a baj, mit lehetett volna másképp tenni, hogyan segíthettek volna az emberek, mit lehetne tenni, hogy a jövőben ne fordulhasson elő ilyen többé.

Mi rehabilitálni nem tudunk küldeni senkit. Nincsenek ilyen forrásaink, támogatóink. Az egyedüli, amit megtehetünk a nálunk lévő állatokért, hogy minél több lehetőséget, esélyt és időt nyújtunk az ő számukra, hogy életben maradhassanak, elkerülhessenek tőlünk. Ez alatt az idő alatt – gondozóink lehetőségei szerint – szocializáljuk, lelkileg támogatjuk az állatokat. Betegségeiket gyógyítjuk, ráadásul sok esetben extrém súlyos állapotban kerülnek be hozzánk állatok, elég csak Bátorra visszaemlékezni. A cégnek és a vezetőségnek köszönhetően pedig az állatok életkörülményei folyamatosan javulnak. Nézzétek csak az új betegszobánkat (LINK).

Majdnem 8 hónap ittlét után türelemről beszélni nem lehet. Ennyi idő után azt vélni egy állatról, hogy nincs életveszélyben, alapvetően téves gondolkodásmód.

Soha ne felejtsük el, funkcióinkat tekintve gyepmesteri telep vagyunk. Megpróbálunk mindent megadni az állatainknak, amit csak tudunk, amire csak képesek vagyunk, hiszen láthatjátok ti magatok is. Egy dolgot viszont soha nem fogunk tudni biztosítani rabjaink számukra: biztonságot. Amíg kötelesek vagyunk minden beérkező állatot átvenni, addig minden négylábú élete veszélyben van.

Csodákra mi sem vagyunk képesek. Csak annyit tehetünk, hogy megpróbálunk mind biztosabb alapot nyújtani ahhoz, hogy TI tegyetek csodákat.