Amikor valaki bejön hozzánk körbenézni, száz kutyával találja magát szemben. Egyik kennel a másik után, amelyek csak két szempontból azonosak: rács előttük, kutya mögöttük.

A rácson keresztül nagyon keveset lehet megtudni a kennel lakójáról. A kutya viselkedése is teljesen más, hiszen a látogató megjelenésére minden kutya ugatással reagál, amitől idegesebbek, izgágábbak lesznek az állatok. Nem beszélve a plasztikus szituációról, hiszen a rács által térben is elválasztva szemléli egymást az állat és ember, az árva és a reménybeli örökbefogadó. Az, aki életében először találkozik az adott kutyával, akaratlanul is a látottak alapján próbálja meg felmérni az állat habitusát, jellemét, „cukifaktorát”, és ezt együttesen próbálja meg képzeletében beleültetni saját, otthoni életébe. Érthető, hogy így tesz az ember, ám a logika sok esetben hibás. Ugyanis a gondozóink erőn felüli pátyolgatása, törődése ellenére annyira speciális környezetben élnek nálunk az állatok (negatív értelemben), hogy sok esetben teljesen más tulajdonságok kerülnek előtérbe, mint amelyek otthon, szeretetteljes és nyugodt körülmények között uralnák a jellemképüket. Hogy ne értsen félre senki: szinte minden állat, ha csak egy kicsit is, de rosszabb oldalát mutatja be, mint amilyen valójában. Nincsenek a toppon, na. De ez érthető is. Bár az állatok körül minden egyre igényesebbé válik, hála a folyamatos fejlődésnek, ennek ellenére nincs mit ezen szépíteni, a rács az rács, a két négyzetméter pedig mindig is csak egy karnyújtásnyi tér marad. Biztonságos, s ha nincs jobb, ideig-óráig elfogadható „életszínvonal”, de csak átmenetileg. Semmi több. Pont.

Nem lehet elégszer mondani, a rácsok mögött valódi kincsek hevernek. Sajnos a látogatók biztonsági okokból nem léphetnek az állatok „életterébe”, a kennelbe, ellenben mi megtehetjük. Amint bemegyünk hozzájuk, abban a pillanatban egy másik világ tárul elénk. Az állat alkalmi otthonában, ahová mi belépünk, nincsenek minket elválasztó terek, rácsok, a kapcsolat egy pillanat alatt sokkal intenzívebbé válik. Az állat is reagál a változásra, s míg addig csupán verbálisan, illetve a szemeivel próbál kontaktust létesíteni a rács túloldalán előtte állóval, ha amaz belép hozzá, már egész testével kommunikál vele. Még mindig nem az igazi, hiszen a helyszín nem változott, de sokkal többet megtudhatunk így róla. Ezért rendkívül fontos az, hogy az örökbefogadók türelemmel viseltessenek az állattal szemben, próbálják meg beleélni magukat annak helyzetébe, s ne ítéljenek első látásra. Ha kell, jöjjenek el többször, bizony a kutyáinknak is vannak jobb, illetve rosszabb napjaik. S mivel a gondozóink rendszeresen testközeli kapcsolatba kerülnek az állatokkal, érdemes a véleményüket is figyelembe venni.

Adél január elején érkezett hozzánk, nagyon antiszociális, félvad, kóbor eb volt, viselkedése alapján úgy ítéltük, embert nem igazán ismerhetett eddigi életében. Beérkezése után nem sokkal elkezdett köhögni, sajnos az ő légútjaiban különösen szívós baktériumkolónia szaporodott el, olyannyira, hogy csak a légúti váladékból végzett laboratóriumi tenyésztés, rezisztenciavizsgálat alapján voltunk képesek meggyógyítani. A vizsgálatot a Vigyél Haza Alapítvány finanszírozta, amelyet itt is szeretnénk megköszönni nekik.

Nem túlzok, ha azt mondom, legalább egy hónapig volt beteg, s mindvégig a betegszoba egyik védett sarkában kapott helyet. Naponta kellett kezelni, így bőven alkalmam volt megismerkedni vele. Adél eleinte rettegett mindenkitől, az injekciók alatt sírt, a földhöz lapult folyton, szomorú volt látni, mennyire alázatos a kutya, mennyire meghunyászkodik előttünk. Utálok azzal szembesülni, hogy egy állat azért kezes, mert fél.

Lassan azonban kezdett ráébredni, nem akarjuk bántani, sőt, ellenkezőleg. Soha nem fogom elfelejteni azt az időszakot, amely alatt a félvad kutya fokozatosan megnyílt, érdeklődni kezdett irántunk, ismerkedett, majd pedig barátkozott velünk. Csodálatos élmény volt nap mint nap egy újabb darabkát megismerni a személyiségéből.

Adél lassan meggyógyult, így egy kinti kennelben kapott helyet. A rácson keresztül csak csendesen nézelődik, esetleg néha a mancsával próbálja esetlenül közelebb csalogatni az embereket. Nem igazán feltűnő jelenség, figyeltem. Nem túlzok, ha azt mondom, könnyen eltűnik a kutyák tengerében. Egy kívülálló számára nem tűnne egyedinek. De ha valaki jobban megismerkedne vele, tudjátok, mit élne át? Ezt:

Adél irdatlanul intelligens, nagyon bújós, játékos, maximálisan kezelhető, tanulékony kutya, akinek könnyedén meg lehet mutatni, hol a helye. Tökéletes családi kutya. Nem titkolom, jelenleg ő az egyik nagy kedvencem, hiányozna, ha valaki örökbefogadná. A fenti videót éppen azért készíttettem egy kollégámmal a tegnapi nap folyamán, hogy legyen emlékem a kutyáról, ha elviszik tőlünk. Ám a hiánya okozta szomorúság semmiség volna a tudathoz képest, hogy a világ épp most tárta ki karjait előtte, és az élet végre elkezdődik az ő számára is.

Akkor még nem tudhattam, de ma már ténnyé vált: a videó tényleg a búcsú része volt. Karbantartás miatt nem tudtam csütörtökön feltenni a posztot, s mire erre sor kerül, Adél már gazdis, másnap, pénteken fogadták örökbe. :)

_AAA3723

Kertbe kerül a kutyus, gazdáját maximálisan megbízhatónak tartom. Hogy miért? Mert amikor előző kutyája haláláról mesélt, elsírta magát, számomra ez bőven elegendő. Adél örökbefogadása megszépítette a már amúgy is gyönyörű napot, nagyon örülök a kutya szerencséjének! :)

A rácsok mögött kincsek hevernek, ne csak a képeket nézzétek, gyertek be, s ha itt vagytok, álljatok meg egy picit minél több állat előtt! Hagyjatok időt nekik, lehet, annyira pörögni fog egy kutya, hogy csak egy pillanatra láthatod meg nálunk valódi mivoltát, de ezt a pillanatot biztosan elmulasztod, ha csak elsétálsz a kennel előtt. Amelyben lehet, épp az a kutya raboskodik, aki talán csak azért született meg, akit arra rendelt a sors, hogy a te életed részévé váljon.