Talán észrevettétek, mostanában többször előfordult, hogy csend honolt a blogon. Nem véletlenül. Gondolkodtam, nagyon-nagyon sokat gondolkodtam. De miről és miért?

Tudjátok, sok szerencsétlen sorsú állatunk van. Kinek ez a története, kinek az. Az egyikük emiatt szenved, a másik más miatt boldogtalan. Ám mindeközben, ahogy például a Facebook-oldalon is láthattátok, sokszor van részünk sikertörténetekben is. Ilyenkor nagyon tudunk örülni, végre gazdára talált a védencünk, betegünk, megannyi szerencsétlen négylábú. Ám este, otthon, ha felmegyek a Facebook-ra, hogy megnézzem, mi történt az ismerőseimmel, látom azt is, mi folyik ott, ahol sosem jártam. Annyi borzalom van kicsiny országunkban, hogy elképesztő. Hiába dolgozom az ország legnagyobb gyepmesteri telepén, hiszem és tudom, sokan olyan iszonyatos dolgokat élnek meg, amiket még én sem bírnék ki. A sok tanakodás után a fordulópontot egy bizonyos nap jelentette. Az a nap, amikor örökbeadtuk Kedvest. A kutya képét, amin új gazdájával látható, sok tízezren látták. Százak szóltak hozzá, ezrek like-olták. A sok hozzászólás közé valaki feltett egy linket, ahol egy hasonlóan gyönyörű német juhászkutya látható, segélykérő poszt volt, ugyanis a kutyára pár nap múlva altatás várt valahol. Nem tudom, azóta mi történt vele, törölték a bejegyzést, ami a linkhez tartozott. Nem került fel a kutya története a blogra, sem annak Facebook-oldalára, mert nem Illatos úti eb, és ez dühít, mert ez olyan igazságtalan! Csak ezen múlik, ki kap publicitást? Nem mehet ez így tovább…

Így tehát ez a bejegyzés most nem a kutyákról, hanem az Élet az Illatoson blogról szól. Talán rosszul fogalmazok, hiszen minden, amit ezen a blogon írtam és írok, a megmentendő állatokról, a sikertörténetekről és a tragédiákról szólt. De most nem erről lesz szó.

Az árva, elhagyott kutyák, macskák és más állatok száma tragikus, szinte vállalhatatlanná váló teher, milliárdok az államnak, ugyanígy óriási összegek a menhelyeknek. A számokban sehol nincs benne a rengeteg civil munka, az álmatlan éjszakák díja, az önkéntes befogadók emberfeletti munkája.  A világ közben körülöttünk gyorsan fejlődik. Sok ország lehet büszke felelős állattartására, arra, hogy nincsenek „sintértelepeik”, és a hobbiállatok többsége ivartalanítva van. Itthon szélmalomharc folyik. Sokkal nagyobb összefogás kell. Sokkal nagyobb, mint amit ma láthatunk, tapasztalhatunk.

Amikor a blogot elkezdtem írni, segíteni akartam. Lehetőségeimhez mérten erre a területre akartam irányítani a figyelmet, és az itt folyó munkára, az itt küzdő emberekre.

A sok százezernyi kóbor, elhagyott állat a felelőtlen gazdák miatt szenved, és ellátásuk terhe más emberekre hárul évtizedek óta. A blog olyan erőket mozdított meg, amin néha én is csodálkoztam. Amikor kellett, összefogtak az emberek, ismeretlen olvasók százai, jöttek a gazdák a régóta bent lévő, vagy beteg kutyákért, alapítványok, egyesületek tucatjai mentették meg védenceinket, segítettek olyan gyógykezelésekben, amelyekre nekünk nincs lehetőségünk.

Sokat gondolkodtam, merre visz az út, hová vezet mindez? Merre mehet ez a blog tovább? Észre kellett vennem, hogy az Illatos úti telep dolgozóinak kemény munkája mellett ez a történet még sok-sok szervezetről és emberről szól, akiknek ugyanúgy kell a segítség, az emberek, a támogatók elérése, mint nekünk. Mondok jobbat: mi egyedül nem lennénk képesek semmire nélkülük.

Nem lehet figyelmen kívül hagyni személyemet sem ebben a történetben. A rengeteg támadással ellentétben a blogírásáért soha nem kaptam pénz munkáltatómtól, sem senki mástól. A megjelenő tartalmat a szabadidőmben írom és dolgozom ki, a blog oldalát, szerverét, Facebook-oldalát is magánemberként menedzselem, fizetem a költségeit is. Ez az én áldozatom az állatok megmentésének asztalán. Egyetlen támogatóm volt eddig, akitől használatra kaptam egy fényképezőgép-szettet, amellyel dolgozni tudok. És nem, a rosszindulatú megjegyzésekkel ellentétben nem ajándékba kaptam, hanem kölcsönszerződés alapján használhatom, de csak addig, míg él a blog. Ha megszűnik, vissza kell szolgáltatnom a gépet jogos tulajdonosának. Köztisztviselőként nem fogadhatok el ajándékokat, tudom jól.

Sokan vagytok itt, nagyon sokan. A Facebook-on vannak posztok, amelyek több mint százezer embert értek el, ami nagy érték, két év és sok munka eredménye. Ezt az erőt, amely általatok született meg, a jövőben a teljes magyar állatvédelem érdekében szeretném használni. Ezért a blog a jövőben az www.allatmentes.hu oldalon lesz majd megtalálható. Az oldal még nem él, de heteken belül elérhetővé válik. Reményeim szerint akad majd segítőm, aki a beérkező kéréseket segít posztolni, segít felhívni a figyelmet olyan helyzetekre, ahol nincs más remény, csak az, amit ti tudtok, és amit mi tudunk adni. Várjuk azokat a történeteket, amelyek erőt adnak, amelyek felháborítanak. Ha – egyelőre – máshogy nem is tudunk, ezzel akarunk segíteni ott, ahol a kétségbeesés, a tanácstalanság és az elfojtott düh uralkodik.

Velünk maradtok így is? Az álom merész, az út nagyon nehéz lesz, sok feladat vár ránk, és igen, én is bizonytalan vagyok. De a végeredmény, remélem, meggyőz majd abban, hogy jó döntést hozok.