Megmondom őszintén, még el se kezdtem ezt a posztot írni, már tudom, hogy nagyon nehéz lesz megnyomnom a „Közzététel” gombot. Nemsokára megtudjátok, miért.

Ahogy annyiszor tettem már, most is nyomatékosítom, mi nem vagyunk menhely. Hanem valami más. Ez az intézmény, működését tekintve, gyepmesteri telep. Arra, hogy ezt részleteiben is megértsétek és átlássátok, mindez miről szól, csak akkor van esély, ha itt dolgoztok, vagy nagyon szoros kapcsolatot ápoltok velünk. Ha a blog még sokáig él, talán egyre több olyan ember akad, aki rájön, miért olyan furcsa ez a világ. Az a világ, amely az állatokról szól, és ahol mégis az a legfontosabb, hogy az emberi társadalom biztonságban legyen.

Vagyunk mi, állatorvosok, akik lehetőségeinkhez képest megpróbálunk minél több, hozzánk bekerülő és rászoruló állaton segíteni, ezen kívül, a benn lévő állatokat a hatalmas stressz ellenére örökbefogadásra alkalmas állapotban tartani, már amennyire lehetséges. Mert nagyon sokszor, főleg a hosszú hónapok óta itt raboskodó állatok esetében, mindez mérhetetlenül nehéz feladat. És vannak a gondozók, akiket nagyon tisztelek és becsülök. Mert ők annak ellenére, hogy nem tanulták soha, hogyan kell a rászorulókat rehabilitálni, hogyan kell az antiszociális, embert támadó egyedeket kezes báránnyá tenni, mégis mindent elkövetnek azért, hogy a célt, amit maguk elé állítottak, elérjék. Nagyon sok esetben sikerül is. Mindennap több mint száz olyan állattal kell foglalkozniuk, akik közül sokat igazán nehéz kezelni, hiszen vagy soha nem éltek emberek közelében, vagy a gazdáik az elmúlt évek során igencsak elrontották őket. És felvállalták, hogy a körülmények ellenére megpróbálnak lelket önteni rabjainkba, úgy, hogy ezek az állatok a napjuk legnagyobb részét egy alig pár négyzetméteres kennelben töltik. Ezt a helyet a gondozók tartják életben. Ennyire egyszerű.

Tudjátok, mi a legnehezebb? Eldönteni, hol van a határ. Melyik kutya esetében hol van az a pont, amikor nincsen tovább. A legtöbb állat esetében tudjuk, érezzük, hogy még bírja. De néha eljön egy-két egyednél az a reggel, amikor ránézünk, és tudjuk, szét fog esni. Mindig a szemek, minden egyes esetben a szemek azok, amik mesélnek. Ott állsz előtte, rád néz, vicsorog, támad, meg akar ölni, és közben azt látod, hogy nem téged lát. Nehéz ezt leírni, de megpróbálom. Olyan, mintha nem is téged akarna megölni. Hanem a világot. Az életet, ami a szívében dobog. Mivel állat, nem ismeri az öngyilkosság fogalmát. Ösztönlénnyé változik, és ha magát nem tüntetheti el a Föld színéről, meg akarja tenni minden mással. Nem azért, mert gonosz, rossz. Nem azért, mert ilyennek született. Hanem mert ilyenné tették, ilyenné vált. Az egykori naiv, csak játszani és bolondozni vágyó kiskutya azon a reggelen azt mondja, elég volt.

És még ilyenkor is nagyon nehéz. Mindig abban bízunk, holnap jobb lesz. Ma csak bal lábbal kelt, majd holnap a gondozók ki tudják venni pórázon, szépen megsétáltatják, foglalkoznak vele, és jobb lesz neki, megnyugszik. Tartjuk benne a lelket addig, amíg valaki végre elviszi tőlünk. De aztán mégsem így alakul. És akkor ki kell mondanunk, hogy hiába próbáljuk meg minél tovább életben tartani őket, ez már egy ördögi kör. Ilyen állapotban nem fogják örökbefogadni őket. És nekik az itteni élet már kínszenvedés. Semmi jó nincs benne. Mert már nem figyelnek ránk, nem foglalkoznak semmivel, csak egy dolgot tesznek: kiáltanak, hogy elég volt, nem akarom tovább! Bosco annak idején nem adta jelét, hogy itt tartana. Hirtelen dőlt össze, mint a kártyavár.

Szilárdan eltökéltük, hogy nem engedünk senkit szenvedni. Ketten viszont borzalmas állapotban vannak, méltóságukat vesztették, már nem azok, akiknek lenniük kéne. És mára már csak két lehetőséget látunk az esetükben. Vagy minél hamarabb elviszi őket egy olyan szervezet (magánszemélynek nem adjuk ki egyiket sem), amely erős szakemberi, rehabilitációs háttérrel rendelkezik, s felvállalja, hogy örökbeadásra biztonságos állapotba hozza őket, vagy… A gondozók feladták. Ha itt maradnak, elaltatjuk őket. Mert nem fogjuk végignézni, hogy szép lassan teljesen tönkremenjenek.

95K Morzsi

IMG_4857-2

Morzsi egy családtól került hozzánk harapás miatt megfigyelésre. Amint lejárt a két hét, a gazdája kérte az azonnali elaltatását. Semmilyen esélyt nem akart az állatnak adni, ő úgy gondolta, ez az eb velejéig romlott, valami hibádzik nála. A két hét alatt azonban alkalmunk volt kiismerni őt, és tudtuk, hogy ő csak rettenetesen fél. Folyton csak morgott, és ha ez nem volt elég, azonnal meg akart támadni mindenkit, akit csak látott. Ám a szemeiből lehetett látni, nyitott az emberek felé. Tekintete azt sugallja, hogy ő most már tényleg nem tudja, mit hogyan kell csinálni, segítségért kiált, egy vezetőre van szüksége, aki megmutatja, melyik a helyes út.

Ezt azonban hiába mondtuk el a gazdájának, nem hitt nekünk, még mindig az altatását kérte. Kozma doktor azonban kijelentette, ha nincs helyhiány, kizárólag olyan állat esetében hajlandó az altatást elrendelni, amely esetében nincs más út. Sziklaszilárd elvei és az ilyen esetekben meglepően kőkemény kiállása rengeteg állat életét mentette már meg. Csak egy példa közülük az a nagyon idős vizsla, akit már megmutattam nektek (LINK). És ő benne is van még remény. Erre viszont a gazdájának bizonyítékra volt szüksége, egy nap haladékot adott rá. Egyetlen napunk volt arra, hogy bebizonyítsuk, miért kell életben maradnia a kutyának. A. nevű női gondozónk volt, aki vállalta, hogy megmutatja, milyen is a kutya valójában. Bement hozzá, s fél órával később róla és Morzsiról készült egy olyan kép (LINK), amely mindent elmond. Arcát a biztonság kedvéért kitakarom, mert nem akarom, hogy bárki bántani merje őt. A. volt, aki az életmentő bizonyítékot szolgáltatta, a gazda lemondott tulajdonjogáról.

Igen ám, de a kutya ettől függetlenül a szűk kennelben maradt. Hiába tudtuk elkerülni az altatását, ahogy teltek-múltak a hetek, egyre inkább magába fordult. Ma már nem tudunk mit kezdeni vele, mert kitűnő társsá válna, de nem itt, ebben a kennelben. Már nem csak fél, hanem haragszik is. Ez így nem mehet tovább.

III/17 Hope Update: elvitték! (LINK)

iii17

Ő Hope, de sajnos rendkívül nehéz eset. Egy szerelmi történet áldozata. Egy pár gondozása alatt állt, nem tudjuk, mennyire foglalkoztak vele, valószínűleg nem értettek a fajtához, de nem is nagyon törődtek vele. A nő elköltözött párjától, aki így viszont „nem tudta biztosítani a megfelelő állattartási körülményeket”, mondom máshogy: Hope rendkívül el volt hanyagolva. Végül kiszökött, riogatta az utca emberét, így került be hozzánk. Már a kocsinkról is alig tudtuk biztonságban levenni, olyan iszonyatos düh volt benne. A kezdeti sokk után már kicsit jobb a viselkedése, de képtelenek vagyunk bármit is kezdeni vele. A helyéről sem tudjuk kivenni, ezért nincsen saját képem róla, egyszerűen nem sikerült lefotóznom. A helyén sötét van, a kutya fekete, a fókusz csődöt mondott, így az egyik „jobb pillanatában” készült hivatalos képet mutatom meg nektek.

A kutya jelleméről sajnos semmi egyedit nem tudunk mondani. Csak a harag van benne, semmi más. Erősen rehabilitációra szorul, nálunk a javulásra semmi esély. Kizárólag bódítva adjuk ki.

Mindkét kutya idővel nagyon jó kedvenccé válna, ezt biztosan tudjuk. És attól még, hogy mi a körülményeink miatt nem tudunk velük mit kezdeni, nem mondunk le róluk. Élniük kell! Hisszük, hogy lehet még jövőjük, de ehhez segítséget kérünk, mert mi már tanácstalanok vagyunk.

S bár ők már feladták a reményt, hadd tolmácsoljam szavaikat: csak egy kis esélyt kérnek az életre, a boldog életre, semmi többet!

Segítsetek!