Mit jelent játszani? Jól érezni magunkat, belefeledkezni valamibe. Energiát levezetni, kellemesen elfáradni. Élvezni más társaságát, sokat, de tényleg sokat nevetni. Felhőtlen jókedv, vidám kacajok, hogy jó az idő, vagy éppen rossz, mindegy, mert ilyenkor semmi, de semmi nem számít.

Mert játszol. És ha játszol, örülsz. Ha örülsz, boldog vagy, még ha csak egy pillanatra is. Ezer gond, probléma terhelheti életedet, sok olyan apró ügy, ami megoldásra vár. Ezek nagyon el tudnak kedvetleníteni minket, hiszen tudjátok. Elszívják az éltető energiát. Tornyokban állnak előtted a feladatok, közömbös és fásult leszel ettől, nem beszélve a lelkiismeret-furdalásod, ha valamivel megcsúsztál, pedig elvárják, vagy megígérted.

Viszont, ha játszol, ezeket mind elfelejted. Olyan könnyűnek és súlytalannak érzed magad ilyenkor, hogy néha el sem hiszed, milyen jól érzed magad. Újra gyermek leszel, mosolyod szélesebb nem is lehetne.

Akinek és aminek van egy csöpp esze, játszik. Játszanak a kutyák, a macskák, a zsiráfok és az oroszlánok is. A pók nem. De neki nincs is esze, csak idegdúca. Gyenge vicc, remélem, bátyám ezt nem olvassa, mert évekig fog szívatni… Folytassuk.

Az állatok a játék során tanulnak is. A vadállatok növendékei így lesik el szüleiktől, idősebb fajtársaiktól az élet csínját-bínját, de ugyanilyen fontos mindez a fiatal és felnőtt házikedvencek esetében is. Játszva neveljük őket, bizonyos dolgokat sokkal gyorsabban és jobban megtanulnak így, ahogy a legfontosabb tényállást is: mi vagyunk a főnökök.

Ettől eltekintve elég csak megfigyelni az állatok viselkedését játék közben, a látottak alapján teljesen egyértelmű, hogy ők is nagyon boldogok ilyenkor. Az Illatos úton munka közben is megállok időnként a kifutók előtt, ahol többen élnek együtt. Sokat játszanak az ott élő kutyák, hiába a zordon hely, mintha teljesen elfelednék, hol vannak. Nincs nyöszörgés, bánatos szem, kétségbeesett ugatás. Csak a játék. Amikor hangosan hancúroznak, s jókedvűen morognak, visonganak, vakkantanak, a többi, magányosan élő, s folyton ugató kutya is elcsöndesül sokszor. Lenyűgöző pillanat. Ahogy én is megállok egy pillanatra, úgy ők is. Csendben hallgatják az eseményeket, pedig sokuk nem is látja, mi történik. Úgy gondolom, az örömteli hangoknak nyugtató hatása van, kellemes érzésekkel töltik el ezeket az állatokat is.

Van egy nagy kennel a hosszú sorban, ami igazából semmiben nem különbözik a többitől. A 168K. Ugyanolyan zöld fala van, mint a többinek, ugyanakkora, ugyanannyira sötét a mélye, és pontosan ugyanolyan rács van előtte, mint megannyi más kennel előtt. Csak egy apró dologban tér el a többitől, a felületes szemlélőnek fel sem tűnik. Az egyik sarokban egy piszkos, sáros, átázott és megviselt állapotú, rövid deszka hever. Az ember azt hinné, hogy véletlenül került oda, vagy valamilyen építési munkálat után maradt vissza. Egy olyan deszka, amiből milliónyi van a világban, mindenhol. Egy forintot nem ér, sőt, sok helyütt fizetnek is azért, hogy megszabaduljanak az ilyentől.

Néró számára viszont ez a deszka felbecsülhetetlen kincs. Ő egy december elején leadott, 6 éves, korábban lakásban tartott, gyönyörű német juhász kan. Szobatiszta. Amíg a nyugodt természetű kutya benn búslakodik a kennelben, hozzá se nyúl a fadarabhoz, rá se néz. A legtöbbször csak a rács előtt ül, s szomorú szemeivel néz kifelé, várva, hogy valaki elűzze végeérhetetlen unalmát. A deszka mögötte, a sarokban.

IMG_4411

Amikor azonban gondozóink közelednek feléje, s Néró tudja, hogy séta jön, vagy kiviszik egy csöppet mozogni a rehab-kertbe, szempillantás alatt ott terem előtte, a szájába veszi a deszkát és vár, hogy nyíljon a rács. És nyílik. Balázs egyik kedvenc időtöltése végignézni, gondozótársai hogyan próbálják rátenni a pórázt a kutya nyakára. Nem véletlenül, hiszen hosszú percekig kell bíbelődni vele. Amint valaki lehajol hozzá, Néró azt hiszi, el akarják venni tőle a deszkát. Játékosan kerül-fordul, úgy helyezkedik, hogy az istennek se sikerüljön senkinek kivenni a fadarabot a szájából.

–          Jaj, Néró, csak a pórázt akarom rád tenni!

A kutya süket, táncol. No most, végül mindenki feladja, s úgy próbálja ráhurkolni a bitangra a pórázt, hogy igyekszik a kutya szájában lévő deszkán is áthurkolni azt, és ez egyáltalán nem könnyű feladat. Nincs az az ember, aki ne nézne ki ilyenkor égbekiáltóan szerencsétlenül. Balázs pedig teli szájjal nevet a jeleneten. Mindig.

Néró annyira lélekből hurcolja magával mindenhová, hogy ki tudom jelenteni, amióta megkapta, a kutyát soha nem látom nélküle. Halálosan komoly szemekkel néz maga elé, ő ilyenkor dolgozik. Nagyon fontos feladata van, a deszkát kell vinnie! És cipeli, vonszolja, húzza, emeli, bárhová is menjenek vele. Ha pedig nagy ritkán sikerül elvenni tőle, megfeszül minden izma, helyezkedik, fókuszál, minden idegszálával várja, mikor dobják el neki.

Amikor vissza kell mennie a helyére, gondosan leteszi a fal tövébe, hogy biztonságban tudhassa, majd előrébb jön. Lefekszik a rács elé, ráfekteti az állát a fémre, és újra csak néz kifelé, szomorúan.

Ez a szánalmas kis fadarab az ő kedvenc játékszere, aminek mindig ott kell lennie nála. Legtöbbször vidám látványt nyújt, de néha beléd nyilall valami, amikor nézed. Mert valójában szívszorító a jelenet… Ha jól megfigyeled ilyenkor, láthatod, hogy a kutya talán túl görcsösen ragaszkodik ehhez a deszkához. Mint aki tíz körömmel kapaszkodik valamibe, csak hogy ne kelljen látnia, éreznie, hol van, hogyan él. Gondozóink minden szabad percüket azzal töltik, hogy megpróbálják az állatok életét színesebbé tenni, de hát rengeteg magányos lény él nálunk… Néró szeretne játszani, bolondozni, hogy elűzze gondjait, és elfeledhesse, milyen nehéz az élete. Szabadnak, pillekönnyűnek akarja érezni magát, s ebben most csak ez a sáros, átázott fadarab segít neki.

IMG_4432

A deszkát nagyon szereti, de higgyétek el, az tenné őt a legboldogabbá, ha lenne valaki, aki álló nap megpróbálná elvenni tőle. Talán meg is válna tőle néha.

Egy gazdiért cserébe akár örökre is…