damaszkusz

Hajnalban a blog Facebook-oldalán egy megrendítő történetet írt le nekünk egyik kedves olvasóm, aki Damaszkuszban, Szíria háborúval sújtott fővárosában él. Amikor elolvastam, nem tudtam megszólalni. Ha a háborúról szóló híreket olvassuk és halljuk, mindig emberek tragédiáival szembesülünk. A szír nép nagyon szenved.

De ugyanott állatok is élnek, kutyák. Akiket még csak meg sem említenek a médiában. Zsuzsának hála azonban megismerhettem egy apró szilánkot egy ott élő kutya életéből, amit muszáj megosztanom veletek is. Ezért a levélért nagyon hálás vagyok neki. Köszönöm!

Kedves Illatoson dolgozók!

Mindig figyelemmel kísérem az oldalt, de segíteni sajnos nem tudok, mert elég messze vagyok. Pontosabban Szíriában, Damaszkuszban élek. Biztos tudjatok, milyen borzalmak történnek az országban, így fel sem tűnik egy szegény kutya esete.

Szíriában elég sok szabadon élő kutya található. Olykor megközelítik a lakóhelyeket, bejönnek a városba. Ez mostanában gyakrabban előfordul a háború miatt, mivel itt keresnek menedéket. Nagyon félénkek, ritka az, amikor az emberhez közelítenek.

Pár hónapja feltűnt az utcánkban egy nőstény sloughi jellegű kutyus. Szegénykém három lábon közlekedik, valami szétroncsolta az egyik hátsó lábfejet. Alázatosan közelített az emberekhez, a parkban játszó gyerekekhez. Kezdtek hozzászokni a jelenlétéhez, sőt már enni is adtak neki néha, pedig itt nagyon tartanak az ilyen jövevénytől. Kiderült, hogy vemhes. Egy idő után beköltözött a parkba és világra hozott hat gyönyörű kutyababát. Mindenki csodájára járt és ő tűrte a kíváncsiskodókat. Nem bántott senkit sem, pedig nagyon féltette a kicsinyeit. Tudta nagyon jól, hogy csak így élhetik túl ezeket a nehéz napokat.

Szerencsére sokan hordtak nekik ennivalót, és a park őre is megszánta, maradhattak. Ahogy kinyílt a kicsik szeme, egyből a gyerekek játékai lettek. Ő meg ezek után is csak tűrt. Pedig idegen gyerekek is látogatták a játszóteret, és még idő előtt elvittek három kincset. Sajnos ők már biztos a kutyamennyországban vannak, hiszen olyan picikék voltak. Maradt három szépséges fiúcska. Gyönyörűen nevelgette őket és a parkot kinevezte otthonának. Védte az elkerített területet, nehogy idegen jószág menjen be. Az emberek ellen nem volt kifogása.

Ezt egy páran mi, kutyások megsínylettük, de inkább átmentünk a szomszédos parkba, így elkerültük az összetűzést. Egy-két jóakaró nem nézte jó szemmel az idillt, és szóltak a parkőrnek, hogy tüntessék el a családot. Ezt meg is tették, de nem tudtam, hová vitték. Szomorúan láttam, hogy üres a park, és a gyerekeknek is hiányoztak.

Pár nap múlva hangokra lettem figyelmes, és látom, hogy visszajött a kis család és újból elfoglalták az otthonukat. Napokig nyugalomban éltek a régi rend szerint. Valakinek mégsem tetszett ez, és újból elvitették őket, ezúttal biztos jóval messzebbre. Egy ideig csönd volt a parkban, és a gyerekek is kezdtek hozzászokni a hiányukhoz.

Igen ám, de éjjelenként visszajött a sloughi mama, bánatosan sírt és panaszkodott. Ezt csinálta vagy három napig. Aztán megint csend. Tegnap reggel boldogan futott felém az egész család! Újból visszahozta őket. Annyira örültem nekik! Remélem, most már maradhatnak. Olyan jó lenne befogadni őket, de sajnos nem tehetem, mert nekem is van három “jóbarátom”. Ráadásul nem emeletre valók. Annyira okos, olyan hűséges és szép kutya a fogyatékosságával együtt is, a kicsikről nem is szólva!

Ez az én megható történetem egy távoli, háborús országból. Egyébként a lányom már fogadott örökbe az Illatosról egy beteg kiskutyát, aki azóta nagy boldogságban él! Kívánok Nektek további sok sikert es örömöt a munkátokhoz!

Zsuzsa