A hideg kövön megint ott ült a férfi. December volt már, a Dunáról érkező köd erősen megszűrte a nappali fényt, amely még éppen világított valamelyest, de melegíteni már nem tudott, csak halovány, színehagyott sugarakkal simogatta a várost. Nézegette a férfi a körülötte jövő-menő embereket, s ahogy az elmúlt 20 év alatt, aznap is csak azt látta, nem veszik észre. Néha jött valaki, aki kicsit kitért hozzá, mosolygó arccal meleg ételt, pokrócot nyújtott felé, ilyenkor szíve kicsit megdobogott, azt érezte, ő még itt van. A környék megszerette őt, aki itt, az emberek között élt, de mégsem velük.

Ugyanis Lajos bácsi hajléktalan. Szomorú történet taszította ki az utcára, feleségétől elvált, innentől sorsa a lehető legrosszabbul alakult. Nem volt megállás, megbökte a hátát az élet a lejtő tetején, ő próbált volna még kapaszkodni, de végül megcsúszott. Villanyszerelő volt, az utca embere lett. Ahogy régebben a család kenyeréért, most az életben maradásért küzd.

Késő délután volt azon a decemberi napon, Lajos bácsi már azon tűnődött, lassan el kéne indulni. Ugyanis az éjjeli melegedőben nincsen sok hely, idejében oda kell érni, hogy legalább a fagyos, sötét órákat melegben tölthesse. Már épp készült volna felállni, amikor megjelent előtte egy nő, aki feléje nyújtott egy pórázt, „nem kell neked ez a kutya?”. Így, ismeretlenül is letegezve, megalázva. A választ szinte meg sem várta, Lajos bácsi csak bólintott meglepettségében, és a nő már hátat is fordított neki, eltűnt a zúzmarában. A póráz végén egy didergő, szénfekete színű kamaszkutya nézett rá kérdőn, aki ugyanúgy nem értette, mi történik, mint a férfi. Aztán a kutyus lassan közelebb lépett hozzá, majd reménykedve megnyalta a kezét.

Lajos bácsi számára teljesen természetes volt, hogy a kutya sorsa immár tőle függ, hogy az állat nem számíthat másra, csak őrá. Felelősnek érezte magát érte. Elindult az éjjeli melegedő felé, elgémberedett ízületein lassan botorkálva, oldalán az árva kutyus, Zorró lépegetett megilletődve. Nevét aznap kapta a bácsitól. Csend volt, amerre jártak, megfagyott lehelletüket az utcai lámpa piszkossárgára festette.

A melegedő bejáratánál nem várt akadályba ütköztek: oda kutya nem mehet. A férfi nem esett kétségbe, ám hiába gondolkodott, nem jutott eszébe épkézláb megoldás. A bácsi tudta, hogy a kutya éjjel egyedül megfagyna, vagy elüthetik az autók. Féltette új barátját. Elindultak hát oda vissza, ahonnan jöttek, a bácsi és a kicsi Zorró. Lekuporodtak a betonra, épp egy élelmiszerbolt előtt, Lajos bácsi magára húzta azt a pár pokrócot, amelyen kívül más vagyona nem volt, majd keblére vonta Zorrót, hogy teste melegét átadja neki. Kis kuckót csinált a rongyokból kettejük köré, hogy a hideg szelektől védje az átfagyott kutyust. Az egész éjjelt így töltötték együtt, egymást melegítve, féltve a kemény mínuszoktól. Lajos bácsi az orrát a kutya illatos bundájába fúrta, mosolyogva szenderült álomra.

Így élt a férfi és a kiskutya több mint egy héten át. A férfi, akit a társadalom kivetett magából, és a kutya, akit gazdája elhagyott. A helyzet azonban kezdett egyre komorabbá válni, hiszen napról-napra hidegebb lett. Lajos bácsit megviselte, hogy minden éjjelét a szabadban tölti. Zorró kedvéért megpróbált a végsőkig kitartani, de érezte, ereje fogytán. Minden újabb reggelen egyre bágyadtabban ébredt, miközben a kutyus vidáman ficánkolt, hiszen nagyon jól tartották. Éjjel Lajos bácsitól kapott meleget, nappal a környékbeli kutyások látták el jó táppal, vitaminokkal. A férfi napjait szebbé tette, hogy beszélnek hozzá, kérdezgetik a kutyáról, szóval tartják. De hiába, az éjszakai hideg nagy úr.

Amikor már úgy érezte, nem bírja tovább, kétségbeesetten kért segítséget az emberektől, fogadja be valaki Zorrót, mert ennek így nem lesz jó vége. Ismerte az Illatos utat, de a szíve szakadt volna meg, ha az ártatlan kiskutya odakerülne. Végül Edina, egy szép, törékeny fiatalasszony állt meg a bácsi mellett, aki akkor látta meg először a párost. A környék lakosaitól kapta interneten a hírt, hogy baj van. Lajos bácsi felnézett rá, s kérte őt is, vegye magához Zorrót, keressen gazdát neki, mert őneki nincs már ereje ahhoz, hogy a kutya számára biztonságot nyújtson. Edina rábólintott, s bár van már otthon kutyája, ideiglenesen befogadta a kiskamaszt. Lajos bácsi, a büszke férfi sírt.

Sírt, mert szégyellte, hogy nem tudja megadni a kutyusnak azt, amire szüksége van, sírt, mert tudta, nagyon hiányozni fog neki, de sírt a megkönnyebbüléstől is, hogy végre jó helyre kerül.

Elindultak ketten, Edina és a kutyus, Zorró. Lajos bácsi szomorúan nézte őket, aztán eszébe jutott, hogy nem adott oda mindent. Felkapta a tápot, amit a kiskutyának gyűjtögetett össze, és utánuk szaladt. Mindent meg akart tenni azért, hogy jó sora legyen a kutyának.

Zorró jól érezte magát Edina otthonában, új barátjával, egy kis keverék kutyussal játszott egész nap, ha pedig elfáradtak, együtt aludtak.

A gyönyörű, szénfekete bundájú árvácskárt idővel több gazdijelölt is jelentkezett. Edina dolga már csak az, hogy minél megfelelőbb családot találjon Zorró számára, s elárulta, annak örülne a legjobban, ha a kutyus a későbbiekben is találkozhatna Lajos bácsival. Amikor mesélte, milyen emberek vennék magukhoz a kutyát, elámultam. Mindegyik család tökéletes választás lenne. Zorró nagyon jó helyre fog kerülni, ebben biztos vagyok.

Tegnap, vasárnap délelőtt találkoztam velük. Nagyon hálás vagyok Edinának, hogy a kis csapatot összehozta a kedvemért. Mindenképpen találkozni szerettem volna ővele, Lajos bácsival és Zorrócskával. Láttam a kutyust odaszaladni a férfihoz, vidáman csaholva ugrált körülötte, az arcát nyaldosta, bújt az ölébe. Szívderítő látvány volt.

Lajos bácsi szeme akkor is könnybe lábadt, amikor elmesélte a történetét. Magáról és az életéről keveset mondott, szűkszavú volt, nem panaszkodott egy szóval sem. „Nem kellünk mi senkinek.” Őt hallgatva egy érzés fogott el, amelyet akkor még nem tudtam megfogalmazni, de most már igen. Úgy éreztem, kevés vagyok őmellette. Csodálattal hallgattam. Lajos bácsi bizonyította, hogy egy nincstelen ember lelkében messze több érték rejtőzhet, mint sokunkban, akik felett tető áll, akik asztalán minden nap meleg étel gőzölög.

A férfi ismét egyedül maradt, napjai úgy telnek, ahogy Zorró előtt. Újból egyedül érzi magát, nincsen társa, akit védhet, óvhat. Zorró a legszerencsésebb kutya a világon. Egy őrangyalt sodort az útjába a sors, aki az életét kockáztatta, hogy megmentse őt úgy, ahogy a maga módján képes volt rá. Életkörülményei miatt ez az őrangyal szárnyát szegte, de feladatát a kiskutya esetében így is teljesítette.

Ha Lajos bácsival nem történik semmi, idővel eltűnik az élet tengerében, s lehet, már sosem találjuk meg. Ne hagyjuk elveszni. Segítsünk rajta, hogy ő is segíthessen más pórul járt, elárvult állaton!

Lajos bácsi e-mail címe, amit Edina kezel: lajosbacsi01@gmail.com