Mai posztom egy kicsit önző indíttatásból születik meg. Örülnék azonban, ha elolvasnátok, mert meg kell értenetek, miről van szó.

Néha, ha a szükség megkívánja, állatorvosi teendőim mellett feladatom, hogy az éppen bekerülő állatokról fényképet készítsek. Nem olyat, amilyet szoktam, a hivatalos fotók esetében nincs helye „művészies” látásmódnak, olyanoknak kell lenniük, hogy lehetőleg mindent megmutasson az állatról beérkezésük pillanatában.

Mindannyian tudjuk, a képeknek mennyire rettentő fontos szerepük van. Általuk leli meg nálunk az aggódó gazdi az elveszített/elcsatangolt négylábút, és sok leendő örökbefogadó rajtuk keresztül szeret bele egy szomorú rab szemeibe. Az alábbi képen szereplő kiskutya szeptember 25-én érkezett, a képet én csináltam.

 

Amikor van rá lehetőség és alkalom, meg szoktam kérni a gondozóinkat, vegyék ki a fotó kedvéért az állatokat a helyükről, vigyük ki őket a szabad levegőre, hogy kicsit megemberelhessék magukat. Jó eséllyel ekkor veszi fel az állat az igazi testtartását, kisugárzását, így lehet leginkább elképzelni képen át, milyen is lehet ő valójában. Ha végignézitek az Illatos út állatairól fenn lévő képeket, amik a kennelekben ábrázolják őket, fel fog tűnni nektek, sokuk fél, retteg. Nem véletlenül van ez. Ezek a képek szinte azonnal, beérkezés után készülnek róluk. Akkor, amikor még senkit és semmit nem ismernek maguk körül. Én magam bele se merek gondolni, egy olyan élőlény szemével nézve, aki nem érti, mi miért történik vele, milyen élmény lehet mindez…

Úgy emlékszem erre a fotóra, mintha tegnap készítettem volna. Aznap jó idő volt, sugárzó napsütés, egy-két kivételével minden kutyát az udvaron fotóztam. Őt nem. Ez az apró termetű kiskutya annyira félt, hogy nem tudtuk kivenni a helyéről, támadólag lépett fel mindenkivel szemben. Nem akartuk feleslegesen stresszelni, ezért békén hagytuk.

A kutyus nemsokára feloldódott, tüstént meg is mutatta igazi személyiségét. Hajj, micsoda büszkeség, önbizalom és dominancia dúlt benne! Ő egy szurikáta! Olyan kicsi, hogy az amúgy vékony póráz is nevetségesen mutat rajta. De ő ezt nem tudja. Kiiramodik a szobából, le a betonra, dagasztja (icipici) mellét, öntudatosan előreszegi (aprócska) állát, két (pirinyónyi) gombszemével szigorúan fürkészi a többi kutyát. Na majd én megmondom, hogyan köll nektek viselkednetek, lesz majd nemulass, a rézangyal se mer majd fütyülni, a fűzfa tövét pedig első dolgom lesz lepisilni! De még hogy! Így!

 

Nagyobbnak képzeli magát minden kutyánál. Fitymálóan méregeti a 45 kilós Szonját, holott ő maga durva felfelé kerekítéssel van úgy hat kiló. Talán. Amint az már kiderülhetett számotokra, nem szereti a kutyákat. Ezt farka is jól jelzi, amely úgy mered az ég felé, hogy amit mond vele, egyértelmű: ha kutya vagy, megverlek, úgy biza!

Labda. Nos, a kutyus élt-halt a játékszerért, bárhol, bármilyen körülmények között képes volt úgy elbolondozni vele, mint aki – pár pillanatra – teljesen elfelejti, hol is van.

Vicces volt nézni, mennyi önbizalom szorult ebbe a kutyába, még nagyobb volt az öröm, amikor nem sokkal később örökbefogadták. Minden jól alakult, pont úgy, ahogy megérdemli. Ilyen egyéniséget meg kell becsülni. :) Bobi lett a neve.

Lesújtó volt látni, amikor két héttel később, november elején nyílt a kapu, és egy ismerősnek tűnő apróság dobbantott be rajta. Visszahozták Bobit. Indoklás: túl sokat pisil. (???) Nos, ilyesmi azóta sem tűnt fel nekünk, igaz, hogy nagyfiú módjára szeret jelölgetni, de nem pisil sokat. Vesebetegségnek, inkontinenciának gyanúja teljességgel kizárható. Ámde ha már odáig eljutottak, hogy visszahozzák, valóban nem volt jó gazdija, átvettük. Bobi ugyanabba a kis lyukba került vissza, ahol korábban élt. Már másodszor volt nálunk, s helyzetének siralmas voltát megérezte ő is. Többé nem oldódott fel.

Olyannyira elhatalmasodott rajta a kennelneurózis, hogy nincs köztünk senki, aki két csupasz karjával ki tudná venni őt a helyéről. Irtózatosan agresszív lett, ha például én nyitom ki a rácsot, először még csak rám se néz, elrejti tekintetét, csak halkan, figyelmeztetően morog. Ha végtelenül lassú, óvatos mozdulattal feléje nyúlok, abban a pillanatban nekem támad. Bobi itteni élete pokol lenne, ha nem volna ott neki Józsi bácsi. Ő egy új gondozónk, aki végtelenül halk és szerény ember. Szinte észrevétlenül teszi a dolgát, sokáig nem is tudhattam, milyen ember ő. Lassacskán azonban felfigyeltem rá és arra, amit az állatokkal művel. Mára pedig már csak csodálni tudom. Józan, szelíd és nyugodt személyiségét valamilyen módon szó nélkül átsugározza a kutyákra, akik ettől megnyugszanak, kezes báránnyá válnak kezei alatt. Minden gondozónknak megvan a módszere, hogyan csillapítja le az állatokat, Viktor gügyög nekik, Balázs pedig hangos, de elnyújtott, nyugtató szavakkal adja tudtukra, nem kell félniük tőle, és még sorolhatnám. De szó nélkül… az csak Józsi lehet. Főhősünk így néz rá:

Bobit is csak ő tudja kivenni a helyéről. Ám ha a kutya megpillantja Józsi bácsit, azonnal elkezdi csóválni a farkát, majd hanyatt dobja magát még ott, a ketrecében, mint aki azonnal feledné minden búját-baját, s kéri, simogassa meg a hasát. Aztán lassan előrébb merészkedik, végül lekerül a földre. Érdekesség, hogy a földön már könnyedén meg tudom simogatni, bújik is néha hozzám. A szeretetet rettenetesen igényli.

A pórázt úgy húzza, mint régen, de már nem igazán az, aki volt. Reszket az udvaron, bizonytalanság tölti már el ezt az apró, törékeny kutyát. A labdáért még mindig nagyon odavan, de csak fél szemmel figyel rá. Akár a ketrecében nézem, akár kint, visszaemlékezem a kora őszi időkre és érzem, látom, valami nagyon-nagyon nincs már rendben. Bobi árnyéka régi önmagának. Bobi nem bírja már sokáig.

És miért volt félig önző ez a poszt? Mert én sem bírom már nézni, hogyan omlik össze szép lassan a kutya… Szeresse meg és vigye el őt valaki, kérjük szépen!