Az elmúlt vasárnapon gyújtottuk meg az adventi koszorú első gyertyáját. Rohamosan közelednek az ünnepek, ezért most megosztanék veletek egy karácsonyi mesét. Túl korán, idő előtt? Nem.

Egy gazdi elmulasztotta szuka kutyáját ivartalaníttatni, amely az őszi hónapokban nem várt szaporulattal lepte meg őt. Bár a gazdi sosem gondolta volna, hogy adódik majd rá lehetőség, kedvence valahogy mégis megoldotta, hogy engedelmeskedjen az első számú törvénynek, amit a természet diktál a számára: párosodott egy szép, deli fiúkutyával.

Az újdonsült anya szó nélkül állt neki feladatának, buzgón nevelgette fiait. A csöppségek erősödtek, majd ezerfelé gurultak, így a kutyacsalád egyre nagyobb terhet jelentett a gazdinak. Aki azt gondolta, elég volt, elviszi őket menhelyre. Ám nem várt akadályba ütközött: nincs menhely, amely átvenné a kiskutyákat, ugyanis már rég teltházon üzemel mind. Mindenáron meg akart szabadulni a kiskutyáktól, így a megoldás végül az Illatos út lett. A gazdi a történtek ellenére felelős állattartónak tartotta magát, ezért, hogy a kölyköknek minél több esélye legyen a túlélésre, „okosan és ügyesen” Karácsony előtt adta le az almot, tudván, hogy sokan ez idő tájt jönnek örökbefogadni. Szerfelett büszke volt magára, hogy milyen humánusan oldotta meg a problémát, azt gondolta, „jövőt biztosított” az alig pár hónapos állatoknak. Még csak nem is sejtette, milyen sok embernek jut eszébe ugyanekkor, ugyanez az ötlet. Pillanatok alatt túlzsúfolttá vált így a gyepmesteri telep, majd bizonyos létszám felett a parvovírus ébresztőórája is megcsörrent.

_IGP2407A Karácsony előtti napokban egy pár látogatott hozzánk, nem sokkal később arcukon földöntúli mosollyal távoztak, ölükben a pirinyó kis csöppséggel, Rexivel. Büszkék voltak, mert tudták, hogy gyermekeik repesni fognak a boldogságtól, amikor fényes, piros szalagocskával a nyakában előcsámborog a fa alól az aranyos kis négylábú ajándék. Boldogok a szülők is, mert ugyan mi volna szebb a világon, mint a szeretett kisgyermek fülig érő szája, lelkes kacaja?

Ám a kölyökkutyák közül sokan a telepen maradtak. Mialatt a családok az ünnepi vacsorához ültek, az időközben fellángoló parvovírusos fertőzés bőszen tizedelte az Illatos úton a kiskutyákat. Rexi szerencsés volt, ám testvérei közül sokan már rég nincsenek közöttünk. Nem éltek sokat, egy-két hónapot tán.

Mint tudjuk, a gyerekek félelmetesen hamar ráunnak a játékokra, még olyanokra is, amiktől korábban a világért sem váltak volna meg. Nem csoda hát, hogy az ünnepek alkalmából örökbefogadott Rexi is ennek lett áldozata, az a Rexi, aki időközben rohamos fejlődésnek és növekedésnek indult. A kutya egyre gyorsabban veszített kölyökkori bájából, ártatlanságából, szépen-lassan hasonlítani kezdett majdani felnőtt énjére. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy a család immár egy kamaszkutyával álljon szemben, amelynek minden vágya, hogy a benne rejlő fékezhetetlen energiatöbbletet levezesse. Rexi rettenetesen unatkozott, kalandokra vágyott, hosszú sétákra, kergetnivaló madarakra. Ám ő a sarokban gubbasztott, fülét csak a gyerekek izgatott kiáltásai ütötték meg. Néha reménykedve hozzájuk lépett, de vele soha nem játszottak. Ezért – más lehetőséghez nem jutva – sajnos rendszeresen kárt tett a lakásban. Lopva, amikor épp nem figyeltek rá. A szülők tanácstalanok voltak, nem tudták, mit tegyenek. Hiszen a gyerekeket már hidegen hagyta Rexi lénye és léte, a felnőtteknek pedig sem idejük, erejük, sem tapasztalatuk nem volt a helyzet megoldására.

Ám mivel szívük jó, vártak még pár hónapot, hátha a kutyus lecsillapodik, egyúttal abban is reménykedtek, hogy a gyerekek idővel újra foglalkozni kezdenek az állattal. Ez persze elmaradt, miközben Rexi gondos és szakszerű nevelés híján egyre kezelhetetlenebbé vált. Amint elérkezett a tavasz, az immár 7-8 hónapos kutya végül visszakerült az Illatos útra. Fekete, keverék és kan (esélytelenebb nem is lehetne), már jócskán benne járunk a nyárban, mire újból örökbefogadják. Szabadulása előtt hosszú időn át búsult nálunk, hiszen színe és némileg idősebb kora miatt sokkal kevésbé volt feltűnő, mint sok társa. Magányos volt, mert nem tudott fajtársaival sem normálisan érintkezni, nem tanulta meg, hogyan kell. Ám ha ez még nem volna elég, második örökbefogadása után nem telik el egy-két hónap, máris megjelent újra nálunk. Ugyanis Rexi időközben annyira érzékennyé, neveletlenné és önfejűvé vált, hogy hatalmas türelem kellett volna ahhoz, hogy megszelídüljön. Nem tehetett róla, nem volt eddig társa senkinek. Második gazdája nem volt türelmes vele, nem volt köztük összhang, gyorsan meg is történt a baj: Rexi egy szerencsétlen mozdulattól megijedt, megkapta új ura kezét. Büntetése két hét megfigyelés volt, szintén a gyepmesteri telepen, a világtól teljesen elzárva, az egyetlen inger, ami érte, egy árva légy zümmögése volt. Nem vitték haza többé.

Eljött az ősz. A fiatal felnőtt kutya minden korábbinál esélytelenebbé vált, hiszen már harmadszor van itt, ráadásul táblácskáján ott virított a bűnjel („M” – megfigyelt), a látogatók úgy vélték, nem véletlenül. Hátat fordítottak neki. Rexi nem értette, miért.

Az egykori bájos, apró kiskutya életébe beköszöntött a második karácsony. Még mindig a kennelben raboskodik, a sötét égből hirtelen előtűnő és lassan szállingózó hópelyheket figyeli, orrát kidugja a rácson és szomorúan sóhajt. Eközben a család, amely egy évvel korábban ajándék gyanánt vitte el, boldogságban és meghitt légkörben énekel a szeretet ünnepén. A sötétségből hirtelen egy homályos, fehér-arany színű, imbolygó foltocska bukkan fel Rexi előtt. A folt lassan közeledett feléje, egyre nagyobb lett, végül egy holdvilágarcú és szőke hajú, törékeny fiatal lány állt meg előtte. Rexi félénken ránézett, remegő mancsát feléje nyújtotta. A lány két tenyere közé rejtette a kutya nyirkos tappancsát, majd halkan megszólalt vékony, nyugodt hangján: „Ich werde dich immer lieben!”. A kutya felkapta fejét az idegen szóra, de érezte, hogy azt jelenti, most már szeretni fogják.

A hó csak esett szakadatlanul, fehérre festette az aranyszínű hajat és a fekete bundát. A pár lassan eltűnt a sötétben, Rexi csóváló farka még meglegyintett egy hópelyhet, amely kicsit elszédült, de aztán már semmi nem jelezte, hogy ő itt volt valaha.