Eljött az ideje annak, hogy elújságoljam, mi az a „másik dolog”, ami történni fog, amelyre a szabadságom végéhez közeledve utaltam.

Tavaly még friss, szűz és újonc volt a blogom, nem mertem megmérettetni magam a Goldenblog versenyén. Ez a verseny kizárólag az internetes naplókról szól, arról a rendkívül speciális médiáról, amely a mai, modern világban egyre intenzívebb erővel formálja a közvéleményt. Magyarországon egyelőre a blogvilág még gyerekcipőben jár, de a tengerentúlon már vannak olyan oldalak, amelyek akár a politikai életet is képesek befolyásolni.

A blogok – mint arról egy kedves olvasóm írt nekünk – rendkívül sokat segítenek például abban, hogy a kanadai sintértelepek mostoha körülményeire felhívják az emberek figyelmét, és hogy az ott suttyomban, vagy épp nyíltan alkalmazott módszerek széleskörű felháborodást keltsenek.

Nekem soha nem az volt a célom, hogy megváltoztassam az emberek gondolkodásmódját. Ez eszembe se jutott volna, hiszen nincs akkora önbizalmam, hogy azt higgyem, képes lennék ilyesmire. Ám vannak olyanok, akik igenis meg tudják ezt tenni. Lassan, komótosan haladva, de bizony készül az a tükör, amelyben egy adott pillanatban az ember meg fogja látni saját magát. Talán a közeljövőben, de lehet, hogy csak évtizedek, évszázadok múlva. Ki merném jelenteni, gyakorlatilag ők az egyetlenek, akik képesek erre. Rengetegen vannak, s belőlük jelen pillanatban 137 él az Illatos úton. Mindnek négy lába van. Valamelyik ugat, a másik nyávog, de az általuk feltett kérdés egy és ugyanaz: miért?

Nekem, mint oly sok embernek, csupán az a célom, hogy ők megmenekülhessenek, szerető családba kerüljenek, elkerülhessék a helyhiány miatti kiirtás veszélyét, s olyan életet élhessenek, amelyet megérdemelnek. Ha már egyszer úgy alakult, hogy helyet kaptak a földön, a mi felelősségünk, hogy biztosítsuk is azt a számukra. Ezzel párhuzamosan – egyre inkább – szándékomban áll az is, hogy könyörtelenül megmutassam mindenkinek, a társadalmi felelőtlenség és hanyagság hogyan hat az Illatos út betonfalai között élő állatokra. Nagyon remélem, soha, de soha nem kerül erre sor, ám ha netalán valamikor, valamiért száz meg száz állat életét ki kell oltanunk helyszűke miatt, bizony közzéteszem minden egyes állat képét, hogy lássák az emberek, nekik meg kellett halniuk. Miattuk. Ma Magyarországon és tőlünk keletre csendesen végrehajtott és jól kivitelezett holokauszt zajlik. Ám ez keveseket mozgat meg, mert az áldozatok nem emberek.

Igyekeztem elmagyarázni, miért okoz nagy problémát az, ha valaki nyáron adja le kutyáját, miért jelent felesleges plusz gondot, ha valaki szégyenében azt hazudja leadni kívánt kutyájáról, hogy kóbor. Elmeséltem, hogyan teszi tönkre az állatot a stressz, milyen érzés számunkra, ha helyhiány miatt altatnunk kell. Arról is írtam, hogy éli meg a gazdi, ha idős, vagy gyógyíthatatlanul beteg állatát elaltatni hozza, arról is, mi a baj a nagyon idős kutyákkal. Láthattuk, mi módon biztatják egymást az együtt élő állatok, miért nehéz kérdés a fajtatiszta állatok helyzetének megoldása. Az Illatos út speciális jogállásából fakadó visszás dolgokat sem hallgattam el, legyen szó akár a pár hónapos korú kiskutyáról, akár épp Shiláról. Mindketten halálukat lelték. És ez mind csak pár példa.

Nem könnyű a témakör, amit taglalok, ez tény. De szívem szerint mindenkit bevezetnék e világ rejtelmeibe, hátha elgondolkoznak egy picit a dolgokon. Szeretném bemutatni nekik azokat a kedves négylábúakat, akik talán egyszer meggyőzik őket, hogy ez így most nagyon nem jó.

És szeretném naplóm főszereplőinek történetét minél több emberhez eljuttatni. Ha már szenvedniük kell, legalább ne legyen teljesen értelmetlen ez a méltósággal viselt szenvedés. Talán ebben az idei Goldenblog is segíthet.

Így arra kérlek titeket, szavazzatok az Élet az Illatoson című blogra, amit a Civil kategóriában találhattok meg. Szavazni az alábbi gombra kattintva lehet, Facebook-azonosító szükséges hozzá. Hálásan köszönöm mindenkinek, aki segít. :)

LEZÁRULT