Minden áldott esetben, amikor idősebb, korosabb kutya kerül hozzánk, nagyot sóhajtunk. Majdnem olyan nehéz helyzetbe kerülünk velük kapcsolatban, mint a napos korú almokkal, tanácstalanul szemléljük őket, de hát mit kezdjünk mi velük?

Ezek a kutyák másmilyenek, mint a fiatalabbak. Nem olyan virgoncak, az élet rajtuk hagyta nyomát, sem az egészségük, sem a látásuk, hallásuk nem az igazi már. Minden megélt nap alakított egy kicsit a lelkükön, akár jó életük volt, akár rossz, nem indulnak többé tiszta lappal, nem tekintenek a jövőre úgy, mint valami rég várt és megérdemelt csodára, valami szépre és jóra, ami hamar eljön, már csak egy kicsit kell türelemmel lenni. Nem.

Ráadásul nagyon nehéz őket örökbeadni. Jogos kívánság, de – ezekre az idős ebekre gondolva – egyben kegyetlen tény is, akik hozzánk jönnek, hogy boldog életet kínáljanak egy-egy kiszemelt négylábúnak, legtöbb esetben kölyökkutyát, kamasz, illetve legfeljebb 1-2 éves állatot szeretnének hazavinni. Miért? Bármennyire és bárhogyan is változzék a világ, van egy alapvető emberi tulajdonság, ami soha nem fog eltűnni, megváltozni, mégpedig az a szeretnivalóan önző érzés, hogy az emberek közös életet akarnak. Közös életet választott párjukkal, figyelemmel kísérni gyermekeik felcseperedését, részei lenni barátaik világának, és sok-sok együtt eltöltött évet, boldog és mulatságos percet kicsiny, izgő-mozgó kölyökkutyájukkal. Közös életet és közös jövőt. Miért? Mert ennél nincsen szebb dolog a világon, és nincsen, amire nagyobb szüksége lenne minden egyes embernek. Mert egyszerűen ilyenek vagyunk.

Ám ha az ember ezekre az öreg kutyákra néz, mit lát? Az ismeretlen és távolba vesző múltat, óriási fekete lyukat az állat életében, sokat tapasztalt vagy megtört szemeket, s azt a rövid időt, ami még előtte van. Egy kis idő, talán egy hónap, két év, három?

Sajnos van még egy dolog, amit figyelembe kell vennünk, amikor idős kutyákról beszélünk. A természetük, a gondolkodásmódjuk, a lelkiviláguk és az, amit az évmilliók a sejtjeikbe, génjeikbe ültettek. Egy kutya mindig, minden körülmények között szereti, szolgálja és vigyázza gazdáját. Néhány kivételtől eltekintve gyakorlatilag teljesen mindegy, a gazdi hogyan bánt és viselkedett vele. Ő az alfa a kutya számára, a falkavezér, az isten, s az imádatának tárgya. Akár bántotta, akár szerette, az eb ragaszkodik hozzá, életét mellette képzeli el, nem gondolkodik azon, lehetne-e másabb, jobb, mert a természet törvényei az ő számára ezt diktálják. A kutyának falkában kell élnie, nem számít, hogy az ő élete milyen, mert a természetben a falka ereje, életképessége sokkal fontosabb tényező, ez az, amit a kutyáknak szem előtt kell tartaniuk, minden mást félretéve. Hiszen csak így képes a falka ép és erős, egészséges kölyköket nemzeni, felnevelni.

A kutyáknak ez a tulajdonsága lenyűgöző. Ha van kutyád, te is tudod, miről beszélek, csak nézz bele a szemeibe! Nem lehet megszokni, szívedet mindig melegséggel tölti el, amikor belepillantasz boldogan csillogó szemeibe, végre itthon vagy, gazdi! Ennek azonban az a velejárója, hogy ha egy idős kutya elszakad saját, jól megszokott falkájától, szeretett falkavezérétől, olyan nagy traumaként éli meg, hogy a lelke ezer sebből vérzik. Ezeket a sebeket befoltozni nem tudjuk. Sem mi itt a telepen, sem mások. Ezek a százéves kutyák nálunk többnyire a fal felé fordulnak, magukba roskadnak és elgyengülnek. Tudatuk beszűkül, a sötét sarkot bámulják egész nap, talán csak enni jönnek elő, de az étvágyuk sem az igazi. Csak várnak és várnak, magányosan. Szelíden, csendesen szomorkodva számolják a perceket, mikor jön értük a gazdi? Megadják magukat a sorsnak, nem küzdenek, nem harcolnak, nem keresik a társaságunkat, nem akarnak ők semmit. Nincs semmi, amivel motiválhatnánk őket, s ha kihozzuk a kennelből ezeket az állatokat, látjuk, vastag és áthatolhatatlan fátyol lebeg köztük és köztünk, olyan sötétség, amelyen át nem látnak minket, olyan vastag fal, amelyen keresztül hiába szólongatjuk őket, nem hallják meg. Nálunk ezek a kutyák nincsenek jelen. Csak lebegnek valahol a végeláthatatlan magányban, amely, mint egy lusta folyó, át- meg átbukik rajtuk, körülnyaldossa őket. Nagyon sok időt töltenek nálunk. Nem kellenek senkinek, sőt, a legtöbbször nem is veszik észre őket, hiszen nem kelletik magukat, elbújnak, hátat fordítanak a látogatóknak.

Nem ígérik azt, amit fiatalabb társaik. Nem fognak veled sokat játszani, szeretetüket, bizalmukat is csak lassan, nehezen nyerheted el. Lelkükben az előző, számodra ismeretlen életük nyoma, s korábbi gazdájuknak emléke mindig ott marad, akinek helyét talán soha nem is foglalhatod el.

Tudnod kell, ha bevállalod valamelyiket, nem kapod meg teljes egészében őt. Ám egyszer eljön a pillanat, amikor rád pillant és villámcsapásként ér a felismerés: a tied. S ha egyszer a tied, odaadja neked mindenét, amije csak van. Lehet, az nem lesz sok, de az tényleg a mindene. Amikor gyulladt és kopott ízületein odasántikál hozzád, homály borította szemeivel nagy nehezen megkeresi arcodat, ősz pofáját kezedbe fekteti, s fogatlan szájából kinyújtja nyelvét, megnyalja csuklódat, tudni fogod: jó ember vagy! Háláját csak módjával, szűkszavúan fogja kinyilvánítani, de egy ilyen kis csöpp szeretet felér minden mással, egy kincs!

Nem sokkal később el fog aludni, örökre. Elkerülhetetlenül. De tudd, tartsd észben, nem egyedül, reszketve és magányosan szenderül jobblétre, hanem úgy, hogy szerették, úgy, hogy szeretted. Mosolyogva leheli majd ki lelkét, ez csak egy pillanat lesz, de ez az egy pillanat fogja meghatározni egész életét, s közben arra fog gondolni: megérte élni.

IMG_1899

Margitka (a képen, linkje ITT) sokszor eszembe jut, gyakran meglátogatom a III/7-es kennelben. Ő egy duci öregnéni, keverék, csúnyácska. Egész nap a falat nézi ő is, de ha kinyitom a rácsát, s leguggolok hozzá, halkan megjajdulva feltápászkodik remegő lábain, rám néz reménykedve, egy szót nem szól, csak belebújik felé nyújtott tenyerembe. Mozogni már alig tud, valószínűleg szívbeteg is, szemén hályog, de egyszerűen csodás teremtés, nagyon szeretnivaló. Ha tehetném, ha lenne helyem számára, már rég nem a telepen lenne, hanem itthon mellettem, a fotel mellett. Mütyür pörögne, bohóckodna, fesztiválozna, Margitka persze nem igazán tudná követni az eseményeket, nézne rám, hogy mi van?, én csak megpaskolnám oldalát, nyugi, majd elmagyarázom.

Vinném, de nem tehetem…

Nem fogadná örökbe valaki?

Update: elvitték Margitkát. :) (LINK)