November vége óta annyira felpörögtek az események, hogy eleddig egy bizonyos történet emléke csupán takaréklángon égett bennem. Ám nem hunyt ki soha ez a láng, s most végre leírom nektek, elmesélem Báró történetét.

Történt egyik kedden, hogy kóbor kutyát találtak valahol Budapesten, a kocsink kiment, behozta. Egy vékony, öregecske, német vizsla jellegű kant láttam meg, ki már élt meg jobb napokat. Fásultan ugrott le a platóról, várta csendesen, mi történik vele és körülötte. A szokásos procedúra után bekerült egy külső kennelbe pár napra, ám rozzant állapota láttán inkább úgy döntöttünk, egy melegebb helyen kap szállást, a III/1-ben. Nagyon rossz ilyen idős állatokat nálunk látni. Nem fényezik magukat a látogatók előtt, nem lelkesednek, ami pedig növelné az esélyüket az örökbefogadásra, nem akarnak ők semmit, magukba fordulnak. Rendkívül hamar összeomlanak. Különben is, az ilyen vén kutya mit keres nálunk?

Forgalmasan és sebesen telt a hét hátralevő része. Báróval nem foglalkoztunk túl sokat, de annyira vékony volt, hogy lassú hízókúrára fogtuk, reméltük, ahogy megembereli magát, máris jobban fog kinézni. Pénteken derült ki, nem ilyen egyszerű eset. Bár az étvágya jó volt, nem hízott ő semmit sem, ráadásul a gondozók figyelmeztettek, valami újat láttak rajta, amikor sétáltatták, mozgatták, olyat, amit addig nem. A kutya furcsán vizel.

Megnéztük, s valóban. Báró a kínok kínját élte át, míg görcsösen pisilt, ez nemritkán 10 percig is eltartott, ráadásul vizelete gennyes is volt. Sok idős kutya átesik ezen, egy erősebb és jól kiválasztott antibiotikumos terápiára az ilyesmi gyorsan javul.
A következő hét ezzel telt, naponta bekérettük a rendelőbe, vizsgáltuk és elláttuk, vártuk, mikor fog jobb kedvre derülni, mikor lesz elevenebb. Ugyanis Báró szemei beesettek voltak, orcája feltűnően szomorú volt. Kora ezer év, bőre aszott, lábai gyöngék. Nagyon tetszett a mintázata, spriccelt volt, barna alapon. S mivel halványan Tóbiásra emlékeztetett, megkedveltem ezt a kutyát is.

A kutya semmi jelét nem mutatta javulásnak, sőt, állapota a hét alatt tovább romlott, aggasztott minket. Átköltözettük a betegszobába, ott melegebb van, emellett sokkal inkább szem előtt van, ugyanis az ottani állatokat naponta többször is ellenőrizzük. Mivel kezdett erősen kiszáradni, úgy döntöttünk, infúziós kezelés alá vesszük. Báró nagyon megélénkült az infúzióktól, s bár ez csalóka, hiszen hatása csak pár óráig tart, de legalább rövid időre megmutatta valódi természetét.

Személyisége testet öltött, egy méltóságában is eleven, sudár tartású felnőtt kutya került elő az aszott külső mélyéből, aki nagyon-nagyon szeret mozogni. Húzta a pórázt, menni akart kifelé. Amikor kilépett a kezelő ajtaján, először mindig körbenézett, rezzenéstelen szemekkel végigmérte fajtársait, majd szemeit előre szegezte. Nem hiszem, hogy valami konkrét dolog hívta fel magára figyelmét, de valamit látott, valamit nézett, talán csak az emlékek. Ilyenkor szánalmas izmait megfeszítette, farkát beacélosította, majd elindult. Ez a csont és bőr kutya ruganyosan, szinte légiesen járt a telep betonján, lábai alig érintették a földet, ment és ment, mink pedig botladoztunk utána. A csontkollekció alatt egy gyönyörűen összeszedett és elegáns mozgású állatot láthattunk meg, engem lenyűgözött ez a kontraszt. Ilyenkor mintha az állat fizikai valójában nem is létezett volna, csak egy jelenés, egy árnyék, ami megjelenik, majd tovasuhan.

Sajnos tünetei nem javultak. Az időközben elvégzett ultrahangos vizsgálaton azt láttuk, kemény húgyúti fertőzése ráterjedt a prosztatájára is, immár a húgyhólyag- és húgycső-gyulladáson kívül prostatitis-szel is szembe kellett néznünk. Gyulladáscsökkentés és görcsoldás mellett antibiotikumos terápia, általános állapotának javítására infúzió, tápanyagpótlóval párosítva. Bár úgy nézett ki, erre a kezelésre, ha lassan is, de javul, ám eközben mentális állapota folyamatosan romlott. Nem volt, ki szeresse, pátyolgassa. A betegszobában mindez az étvágy csökkenésében, az egyre inkább elhatalmasodó némaságban, a befordulásban mutatkozik meg. Amikor ez bekövetkezik, ott már baj van. Nem a betegség súlyosságáról van szó, hanem arról, hogy motiváció, lelki támasz híján ezek a gyengélkedő állatok hamar elveszítik életkedvüket, kitartásukat. Amikor pedig megtörnek, akár a legenyhébb felső légúti hurut (kennelköhögés) is képes odáig fajulni, hogy végül az állat vesztét okozza, súlyos tüdőgyulladás keretében. (Ugyanitt tart ő is: LINK)

Báró problémáit súlyosbította, hogy az elfekvő életmód mellett vizeletürítése folyamatossá vált. S hiába takarítottunk a kennelében naponta többször és sokszor, a kutya délutánra már ázott saját vizeletében. Ez a bőrét nagyon agresszív módon kikezdte, a folyamatos macerálódás folytán hamar megjelentek elfekvéses sebei, amelyek tályogokká alakultak. Jellemzően a könyökízületnél és a térdnél alakulnak ki ezek. Így hát amellett, hogy folytatnunk kellett az eltervezett kezelését, immár Báró egész testét is át kellett mosni naponta, sebeit tisztítani, kötözgetni.

Nem akartunk belegondolni, mi zajlik le a szemünk előtt. Pedig jól tudtuk, hogy hatalmas a különbség az akkoriban kezelésbe vett állat és a most előttünk lévő kutya között. Báró az elején sovány volt, de evett. Töredezett szálú, de tiszta bundája volt. Aki viszont előttünk állt remegő lábakkal… sebek szerteszét, infúzió felette, tekintete homályos, tudata még ép, de egyre többet bóbiskol.

A harmadik hét végén, végső elkeseredettségünkben úgy döntöttünk, egészségügyi ivartalanítást hajtunk végre rajta. Igen, az állapota alapján nagyon kockázatos egy ilyen műtét, azonban az ivartalanítás következményeként a prosztata működése alábbhagy, ettől reméltünk javulást, helyzeti előnyt. Gyorsan elő is készítettük Bárót, a műtéttel nagyon hamar kész voltunk, amely alatt azt tapasztaltuk, hogy prosztatája már hatalmasra nőtt. Az operáció tökéletesen sikerült, a kutya is meglepően jól viselte, visszatettük kennelébe pihenni, lássuk, mi lesz!

Eljött a hétvége, el is ment. Hétfőn jókedvűen, reményektől eltelve tértem vissza a munkahelyemre, ám lesújtó hír fogadott. Báró már nincsen többé, a hétvége során végleg elaludt. Biztos, hogy nem közvetlenül a műtét okozta szövődmények okozták halálát, hiszen tudjuk, hogy az nagyon jól alakult. Azonban ne feledjük, az operáció maga képes az immunrendszert is meggyötörni, akár az altatásról van szó, akár arról az extrém igénybevételről, amely az invazív beavatkozásokkal természetszerűen jár.

Mit tehettünk volna? Lehetőségeink nagyon korlátozottak voltak, hiszen annak ellenére, hogy 3-4 hétig folyamatos állatorvosi felügyelet és kezelés alatt volt, körülményei egyáltalán nem kedveztek felépülésének. Kellett volna valaki, aki szárnyai alá veszi őt, beszél hozzá, bátorítja. Báró nem kellett senkinek, pedig több mint egy hónapig itt volt. És ha már itt és ilyen szörnyű állapotban van, ki tudja megmondani, hol van az a határ, ahol egy állatorvosnak ki kell jelentenie, ennyi volt, nincs tovább? Hiszen reménykedtünk, biztattuk egymást, jó vége lesz ennek, csak végig kell csinálni! Mindig adunk egy újabb napot a reménytelenül betegeknek, hátha a holnapi lesz az a nap, amikor elviszik. Aztán még egyet, még kettőt. Mindent megtettünk azért, hogy jobban legyen, ám tény, hogy ittléte egyáltalán nem tett jót neki.

Báró egy külön korszakot jelentett életünkben, november 6-án került be, december 9-én hullott el. Nem igazán tett azért, hogy megkedveljük, inkább az emlékeinek élt, minket csak megtűrt. Ennek ellenére megszerettük. A mezőket látta maga előtt, ahol ifjabb korában szaladgált, a gazdit, akit óvott és védett. Amikor jobb napjain megmozgatta izmait, szinte átsejlettek rajta ezek az emlékek. Csendben tűrt és szenvedett, hálás volt azért, hogy foglalkoztunk vele, de amit itt látott, érzett és tapasztalt, nyomába sem ért annak a boldog életnek, amiben része volt. Látszott rajta.

Sovány vigasz, Báró, de nyomot hagytál bennünk, míg itt voltál velünk. Még most is beszélünk rólad. Sajnáljuk, hogy elmentél.