Szeptember elején újabb listát készítettem, amely az éppen itt található, nehéz helyzetben lévő kutyákat sorolta fel. Azt hittem anno, nagy fába vágtam a fejszémet. Körbe-körbe jártam, kikértem mindenki véleményét, átnéztem az adatbázist és a saját megérzéseimet is figyelembe vettem. Így gyűlt össze 32 állat, és ez nagyon-nagyon sok. Sok, mert ha csak annyi állat volna, ahány kennel van, hajszállal ugyan, de több mint az állomány harmada felkerült volna a listára. Mégsem volt az a fa hosszú életű. Felfigyeltek erre a listára a magyarok, a külföldiek, a magánszemélyek és a szervezetek. Egy szó, mint száz, nagyon gyorsan kiürült a lista, már csak három állat volt benn. De ők nagyon sokáig. Eladdig nagyon örültem, sorra búcsúztam el az állatoktól, sziasztok, aztán tessék viselkedni! Később úgy tűnt, gyengül a szél, amely a vitorlát dagasztotta. Ám az nem volt véletlen, hogy kik maradtak itt. Olyan nehéz esetek voltak, hogy én sem tudtam volna elképzelni, mi jót lehetne velük kezdeni.

Ebben a bejegyzésben róluk mesélek. Kettő, aki még mindig gazdiját várja. Egy, aki már nem.

Aladdin

III21

Augusztus eleje óta van nálunk, több mint 3 hónapja. Nem volt se kóbor, se leadott, annál rosszabb. Megfigyelésre jött hozzánk, nem ismerjük a körülményeket. Sajnos a megfigyeléses kennelén ott virított komoran a jól ismert „NVV”. Magyarul, nem viszik vissza, Aladdin sorsát is ránk bízták. Miután lejárt a két hét, egyszer megbetegedett, enyhe köhögés és orrfolyás kíséretében, s szokás szerint, hogy elejét vegyük a bajnak, kezelgettük. Megkedveltem ezt a kutyát. Ahogy telik-múlik az idő, egyre inkább azt látom, zseniális volt a névválasztás. Ha az arcára nézel, tudod, hogy illik rá e név. Örömteli tekintete van, vidáman ugat, ha kutyát lát, csupa hevesség, semmi rosszkedv. Hátul volt a sötétben, az egyik legrosszabb helyen, ahogy régebben írtam, de mára már lehetőségünk nyílt arra, hogy kivigyük a szabad levegőre, bekerült a 72K-ba. Nem ismerek olyan gondozót, aki különösebben szívelné ezt az állatot. Nem csodálom. Jókedvű kutya ugyan, de nagyon-nagyon „hamis”. Teljességgel megbízhatatlan. Meg szoktam simogatni, engedi, szereti, de aztán mindig megszámolom az ujjaimat, megvan-e mind. Valami elmondhatatlan villanást látni a szemében néha, amitől az ember meghátrál, óvatosan ezzel a kutyával! Rossz színben tüntetem fel Aladdint? Lehet, de a kutyát nem adjuk oda bárkinek. Laikus, lelkes örökbefogadók, kisgyermekes családok, másik kutya, illetve macska mellé: szó sem lehet róla! Aladdinnak rendkívül határozott gazdára van szüksége, de mindenekelőtt intenzív rehabilitációra. Nehéz helyzetben vagyunk, s őszintén szólva, bár szívesen ellátjuk, jóltartjuk, teljesen tanácstalanok vagyunk vele kapcsolatban. Update, 2012. 11. 19.: Örökbefogadták!

Borong

139B

Szintén nagyon régóta van itt, augusztus 10-e óta. Szegény annyira nagyon fél embertől és állattól, hogy szinte nem is látom, milyen, amikor vonásai kisimulnak. Vicsorog, fogait villogtatja és csattogtatja, a sarok felé hátrál, morog és sziszeg. Borong gyűlöl engem, az elejétől fogva. Szerintem főleg a férfiakkal van gondja, nőkkel könnyebben kijön. Van egy női munkatársam, egy mosolygós arcú, kedves gondozónő, mindig neki szólunk, ha kell valami. Nekem ilyenkor mindig leesik az állam. Tétovázás nélkül bemegy hozzá, megsimogatja (!!!), ráadja a pórázt és megsétáltatja. Mintha ez volna a legtermészetesebb dolog a világon. Ilyenkor látom, hogy ő valójában egy nagyon kedves kutya, akinek sajnos táncolnak az idegei. Arca kifejezetten szép, ha nyugodt. Miután felkerült a listára, egy kedves külföldi lány kiszemelte magának, annyira, hogy le is utazott érte hozzánk. Amikor azonban élőben találkozott vele, megijedt tőle. Nagyon rossz idegállapotban van a kutya, agresszióval védekezik a körülményei, s egyben talán az emlékei ellen, amelyek kínozzák. Nem tudom. Nagyon kevés embert enged magához, mindenki mást szét akar tépni. Az állatokkal sem jön ki. Róla ugyanúgy döntöttünk, mint Aladdinról: laikusok, kisgyermekek és állatok mellé nem! A közelmúltban vettünk már fel úgy telefont, hogy a vonal másik végén ez a mondat hangzott el: miért szenvedünk még itt vele, miért nem altatjuk el? Nagyon nem szeretnénk, mert úgy látjuk, ha nem is sok, egy pici esélye talán még mindig van. Mi, orvosok is megpróbáltuk hozzátenni a magunkét, ivartalanítottuk. Update, 2012. 11. 22.: Örökbefogadták, link ITT.

Bosco…

IMG_6197

Most mit írjak róla, hogyan fogalmazzam meg? Bosco volt az egyik kedvencem, olyan szép, napkorong feje volt, végtelenül nyugodt, pihentető fényű szemekkel. Július legvégén került be hozzánk, leadott állat. Már az első napon világossá vált számunkra, hogy kevés az esélye az örökbefogadásra, ugyanis domináns, fenyegetőző, ezen kívül nem láttam még kutyát, aki nála jobban utálta volna fajtársait. Ivartalanítottuk. Szintén rehabilitációra váró kutya volt.

Bosco a műtét után feltűnő jelenséggé vált. Nyugodtan ült a rácsok előtt, nyakán a gallér, nézelődött, szemlélte a világot, az eseményeket, soha meg nem mozdult, soha meg nem szólalt. 10 nappal később levettük róla a gallért, viselkedése mit sem változott. Esküszöm, mint egy szobor. Bekerülése napján teste sebekkel teli, bordáin zongorázni lehetett volna. Biztos vagyok benne, hogy bántották. Sebei szépen begyógyultak, a végén már nyomukat se lehetett látni, közben meg is hízott a kutya. Ám Bosco nem mozdult egy tapodtat sem, nem csinált semmit. Kedvtelve nézegettem ezt a kutyát, komolyan, tetszett nekem. Ha odamentem, beszéltem hozzá, csak szeme sarkából figyelt, ha benyúltam hozzá, nekidöntötte homlokát a kezemnek, de egyetlen simítás után elhúzódott, elég volt az neki. A világ folyamatosan változott körülötte, jöttek és mentek a kutyák, számtalan szomszédja volt már. Ő csak ült a kennelében, nézett ki a rácsok mögül, és ennyi. Pont.

Idővel kezdett ijesztővé válni számomra a kutya. Olyan nincs, hogy egy állat ennyi ideig egy helyben üljön, s közben jól is érzi magát, mint nagypapa a fotelban! De nem. Semmi jelét nem mutatta annak, hogy bármi baja lenne. Észrevettem azonban, hogy Bosco veszít a súlyából. Már belenézett a szemembe, némán, szomorúan, kezdett megnyílni, illetve nem tudom, de valami változóban volt. Tegnap „beszélgettem” vele utoljára. A homlokát is megérintettem, szokás szerint.

Ma reggel… Azzal fogadtak a gondozók, hogy félnek Bosco-tól. Megőrült a kutya, teljesen kifordult magából. Amikor a piszkot akarták kiszedni alóla, darabokra szedte az eszközöket, nekitámadt az embereknek, őrjöngött.

Legyek őszinte? Ha nem lennék az, abban a pillanatban értelmét vesztené a napló. Bosco már nem él. Azon a délelőttön elaltattuk. Van, amikor hirtelen rájövünk, miről szól az egész. Minden egyszerű lesz, gondolataink kitisztulnak. Nem volt min vitatkozni, tudtuk, emberek épsége, talán élete a tét. Ha már a nálunk dolgozó, sokat látott és tapasztalt gondozók nem mernek a kutya közelébe menni, nem tudnak vele mit kezdeni, ki más tenné, ki más tudna? Adjuk örökbe valakinek? Aztán a jövő héten olvassunk az újságban arról, mit tett egy emberrel?

Teltház van nálunk? Nincs. Betegeskedett, haldoklott? Nem. Bosco 3 és fél hónap után feladta, a lelke összetört.

Nem voltam ott, amikor meghalt, és ennek nagyon örülök. Nagyon rossz természetű kutya volt, tartottam tőle, de megszerettem. Nem tudtam volna végignézni. Hiányozni fog.

Gondoljatok Aladdinra, gondoljatok Borongra! Ne ez legyen a vége az ő történetüknek!