A mai bejegyzést hónapok óta halogatom. Nem akartam megírni, vagy nem tudtam hozzáfogni. Nem jutottak eszembe a megfelelő szavak, mondatok, viszont egyáltalán nem volt mindegy, mit és hogyan írok le. Most sem az, jelenleg sincs fogalmam arról, mit tegyek. Mégsem akartam tovább ülni rajta, kiírom magamból, legfeljebb lesz, ami lesz.

Április hónapjának elejétől dolgozom a telepen. Bizonyos szempontból nagyon rövid ez az idő, hiszen két csettintés nem sok, s már elszaladt. Más értelemben azonban úgy érzem, évek óta itt dolgozom. Talán azért ez az érzés, mert minden egyes nap más, soha nem tudom előre, mi vár ránk, mivel kell szembenéznünk, milyen problémát kell megoldanunk. Sok energiánkat elveszi az a napról-napra zajló küzdelem, amit a feladatainkon felül végzünk, csak hogy minden kutya élhessen. Fittyet hányunk a 94 férőhelynek, lehet, fárasztó, hogy folyamatosan törjük a fejünket, de így, vagy úgy, végül mindig sikerül kieszközölnünk valami épkézláb megoldást.

Mindig? Nem. Sajnos volt egy nap a telepi életben, amely sokkal sötétebb, komorabb volt, mint bármelyik más. Aznap reggel még be se értem a telepre, tudtam, hogy baj lesz. Nem csoda, hiszen régóta érett a dolog. Tudta ezt mindenki más is, nem volt jó a hangulat. Szótlanok voltak az emberek, kedvetlenek, nem volt kedvük semmihez. Láttam rajtuk, olyasmi éri őket, ami nem először fordul itt elő. Én viszont először szembesültem vele.

Azzal, hogy a telep megtelt. Tudom, többször is írtam már ilyet, kérve az olvasókat, hogy segítsenek terjeszteni a hírt, hátha a nagyobb nyilvánosság több látogatót vonz be hozzánk. Ez most azonban más volt. Az előző napon első ízben fordult elő velünk, hogy hiába jártunk körbe-körbe a sok kennel előtt, nem voltak ötleteink. Hiába próbáltuk ezt, hiába azt, végül bénult elmével ültünk le, nem lehetett semmit sem tenni. 160-170 kutya volt nálunk, az állomány csupa antiszociális jellemmel volt megtűzdelve, lehetetlen. Így jött el másnap reggel az augusztus 17-e. Tudtuk, annyira kimerítettük lehetőségeinket, hogy elég egy riasztás és vége van. Számoltuk a perceket, mi lesz? Végül megcsörrent a telefon, igen, mennie kellett a kocsinak, hogy 3 kutyát fogjon be egy elhanyagolt udvarról, mert az állatok félelmet keltettek a környéken lakó emberekben. Minekünk meg fel kellett készülnünk a fogadásra. Itt ért véget a tündérmese.

Mivel régebben már sokat beszéltünk erről az eshetőségről, nem volt kérdéses, mely kutyák kerülnek sorra. Nem is néztünk egymásra, fogtuk az injekciókat és az altatót, mentünk, hogy halálra ítéljünk három kutyát.

Kik legyenek kiválasztva? Felnőtt legyen, fiatal? Az egyik még alig élt, a másik meg szép életét fejezze be itt, így? Beteg, vagy egészséges? Miért ér kevesebbet egy gyengélkedő, de gyógyulásra esélyes kutya, ha az életéről van szó? Kan legyen, vagy szuka? Fekete, barna? Nagyon nehéz volt dönteni, valahogy mégsem volt sosem kérdéses, miért pont ezt a három állatot fogjuk elaltatni, ha sor kerül erre a kényszerű intézkedésre.

Dolmány és Mellény, a két kan, fekete-fehér színű, keverék kutya.

Egyértelműen rokoni kapcsolatban álltak, talán apa és fia. Az egyik 10 éves volt, míg a fiatalabbik 5. Szörnyű állapotban voltak, amikor beérkeztek hozzánk. Csont és bőr mindkettő, az idősebb testét milliónyi seb borította. Később kiderült, nagyon furcsa kapcsolatban élnek ezek. Egyik sem tud meglenni a másik nélkül, mégis, ha egy kennelben élnek, a fiatalabb folyton az idősebbet marja, míg az nyugodtan tűri a tortúrát. Tanácstalanok voltunk, ebben a helyzetben mondja meg az ember fia, együtt jobb nekik, vagy külön? S ha ez még nem volna elég, képtelenek voltunk felhizlalni őket, egyre csak fogytak, nálunk is. Ezek azonban mind olyan gondok, amelyekkel nehezen ugyan, de meg tudtunk volna birkózni. Azonban sajnos volt egy sokkal nagyobb probléma, mégpedig az emberekkel való viszonyuk. Hiába bántunk velük kíméletesen és barátságosan, bekerülésük – május közepe – óta nem változott a hozzáállásuk az emberekhez, rettegtek tőlünk. Ez nem túl gyakori nálunk, legtöbbször a legvadabb állatok is barátságossá válnak, mire elkerülnek innét. Ezért ennek a két állatnak a sorsát nehezebb irányítani, ugyanis nem adhattuk örökbe őket bárkinek, sürgős és teljes körű rehabilitációra, hozzáértő kézre lett volna szükségük. Laikus, naiv emberek számára veszélyesek lehettek volna. Amikor az első esélytelen állatokról szóló listát összeállítottam, fel akartam tenni őket is. Egyértelműen odavalók. Időközben azonban szóltak bizonyos emberek, hogy bár jelenleg nincs pénzük rá, de amennyiben altatási listára kerülne ez a két kutya, szóljunk nekik, azonnal jönnek, s viszik őket. Biztosítottnak láttam a sorsukat, lehagytam hát őket a listáról. Miközben az esélytelen – s gyakran szintén rossz küllemű, nehéz természetű – állatok teljes egészében eltűntek a telepről, ők itt maradtak. Amikor a helyzet veszélyessé vált rájuk nézve, hívtuk az illetékeseket. Hiába vallottuk meg őszintén a telefonban, az életük van veszélyben, végül mégsem jöttek értük.

Morgó, 6 év körüli, fekete színű, nagytestű kan kutya, keverék.

IMG_5385

Gazdája nem volt, csak rabszolgatartója. Ez a kutya egy telken élt, nem tudjuk, milyen körülmények között, csak annyit közöltek, hogy őrzőkutyaként tartották. A telep megszűnt, az állat jelenléte immár nem volt kívánatos, lepasszolták hát hozzánk, mondván, teljesen mindegy, hogy elaltatjuk-e a kutyát, vagy sem. Nem érdekli őket a sorsa. A kutya kezdetben jóindulatúnak tűnt, igaz, a szocializáció teljes hiánya rögtön feltűnt. Sem emberrel, sem állattal nem volt képes normálisan kommunikálni, bizalmatlan volt. Természetesen nem akartuk elaltatni, majd elviszik őt is, mint a többit! Amint elfoglalta helyét az egyik kennelben, elkezdett változni a kutya viselkedése. Nem töltött a helyén egy hónapnál többet, azonban ez idő alatt olyan nagy mértékben eldurvult, hogy végül már a legtapasztaltabb, legügyesebb gondozók sem mertek bemenni hozzá. A kutya, ahogy egyre agresszívebbé vált, úgy szigetelődött el mind jobban a világtól. A végén nem csinált már mást, csak ült a földön, s morgott naphosszat. Megfigyeltem, előfordult, hogy a kutyák aludtak, ember pedig nem volt se közel, se távol, akkor is lehetett hallani a kutya morgását, folyamatosan, szünet nélkül. Ez bizony a végső idegösszeomlás jele. Soha életében nem foglalkoztak vele, itt pedig zárt ketrec várta… Menthetetlen volt.

Nem tartott az egész fél óránál tovább. Az egyik gondozó munkatársam a könnyeit rejtegetve jött ki velem az épületből. Én bután és furcsán éreztem magam. Amit csináltunk, nem eutanázia volt. Eutanáziát gyógyíthatatlan beteg, vagy elviselhetetlen mértékben szenvedő állaton hajtunk végre. Erre a cselekedetre nincsen jobb szó, mint a kiirtás, latinul exterminatio. Nem is akarok jobbat keresni. Magába foglal minden olyan mocskos és sötét értelmű jelzőt, ami arra a félórára illett. Nem érzem magam bűnösnek, nem gondolom, hogy én tehetek róla. Ennek ellenére a lelkiismeret-furdalásom óriási volt. Igen, ott voltam. S attól kezdve már nem voltam az a tiszta kezű, fiatal és naiv állatorvos, aki elmondhatja magáról, nem oltotta ki egészséges állat életét. Hiába nem érzett sem Dolmány, sem Mellény, sem Morgó egy tűszúráson kívül semmit az egészből, s hiába aludt el mindhárom kutya békésen, csendben, úgy gondolom, a tűt a társadalom adta a kezembe, és azt várta tőlem, tegyem meg helyette, amit meg kell tenni. Ez kiírtás. És ez undorító.

Egy dolgot azonban megígértem aznap: minden kutyára, amíg itt van a telepen, az utolsó pillanatig gondom lesz. Nem érdekel, ki mit ígér, s hiába teszünk meg lehetőség szerint mindent érte, az állat az ittléte utolsó percéig veszélyben van, és ezt sosem fogom elfeledni. Naplómmal őrájuk akarom a figyelmet felhívni, pontosan emiatt.