Teljesen átlagos napnak indult. Október 15-e volt, felhős volt az ég, tejfehér a levegő. Nehezen ébredtem, a kávém langyos volt, végül valahogy mégis eljutottam a telepre. Reggel 8 óra van, hétfő, csókolom, mi újság, történt valami a hétvégén? Igen. Vasárnap késő délután bejelentés alapján kiszállt a gépkocsink és egy közönséges macskával tért vissza. Egy fiatal, cirmos nősténymacskával, amilyenből még sokszor millió császkál a világon erre-arra. Csakhogy teljesen béna volt, a hátulsó testfele élettelen. Nézzük meg.

Az állaton azon az egy apró, lapocka környéki véres seben kívül nem találtunk semmit, valami nyomós oka azonban mindenképp van a bénulásnak. Sok minden okozhat ilyet, egy röntgen minimum elkél ide. Egyébiránt élénk, jókedvű, kifejezetten vidám cicának tűnt. Fájdalom? Nem mutatta különösebb jelét. A bénulás részletes jellemzése után valahol a mellkasi gerincvelő tájékán sejtettük a bajt. Ám, hogy pontosan mi lehet a gond, arról fogalmunk sem volt. Az elkészült röntgenfelvétel láttán azonban elkomorultunk, ugyanis teljesen egyértelművé vált, hogy ezt a cicát bizony meglőtték.

Gyanítom, hogy ültő helyzetében, még pontosabban, „intimtájéki mosakodás” közben érhette a jól célzott találat, ez megmagyarázhatja, hogyan téveszthetett irányt ennyire a légpuska-lövedék, hogy a lapockatájéki bemeneti nyílástól végül a legrosszabb helyen álljon meg: a gerinccsatornánál. Mindazonáltal nem értünk a ballisztikához, de azt rögtön tudta mindegyikőnk, hogy baj van.

Baj van, ugyanis nem elég, hogy a gerincoszlop magasságában ért véget a lövedék útja, be is ékelődött két csigolya közé. Nem láttuk a röntgenfelvételen jelét annak, hogy maguk a csigolyák is sérültek volna, de mivel egy ilyen speciális lövedék tompa hegyű, jelentős mértékű roncsolást végez. Útjában mindent felmorzsol, s a szövetdarabokat ráadásul tolja is maga előtt. Bár a gerincvelő gyakorlatilag érintetlennek tűnt, a bénulás figyelmeztetett minket, hogy nagy pusztítás történhetett a környéken. Enyhén szólva sem túl jók a kilátások. Altassuk el?

Ekkor főnököm kimondta azt, amit eddig már nagyon-nagyon rég hallani szerettem volna, s most fülig is ért a szám a szó hallatán: műtünk! Ugyanis annak ellenére, hogy a bénulás szinte teljes mértékű, pozitívum egyrészt, hogy a macska lábai az erős fájdalomingerre reagáltak, másrészt, bár nyilvánvaló, hogy minden földi jót betolt a golyó a két csigolya közé, oda, ahol a gerincvelő a legvédtelenebb, de maguk a csigolyák épek. Ennek a macskának azonnali, sürgős műtétre van szüksége, s pont ehhez a beavatkozáshoz szerencsére a technikai felszereltségünk, szakmai tudásunk is rendelkezésre állott. Bódítás, szőrnyírás-borotválás, alapos lemosás, őrült mértékű fertőtlenítés, lássunk neki a gerincműtétnek.

A műtét eltartott egy ideig, de hadd mondjam el büszkén, olyan jól sikerült, hogy tankönyvbe illő esetnek éreztük. Alább a képek:

A műtét befejezése után a teendők még nem értek véget: rendkívül agresszív szteroidos és antibiotikumos terápiába kezdtünk, hogy a gyulladást, az ödémát és a fertőzést megfékezzük. Bármelyik is alakul ki, illetve marad fenn, végzetes következményekkel járhat. Ezzel egyidőben megkezdődött a következő fejezet: az aggódás. Hiszen most már minden Golyón múlik (igen, ezt a nevet adtam neki, elnézést kérek érte!). A macskának tűrnie kell a hosszú, sok héten át tartó lábadozást, a végtelenségig tartó tehetetlenséget, az állandó tűszurkálást és nem szabad feladnia. Mert ha feladja és elfekszik, vége van.

Ilyen típusú sérülésnél ritkán várható, hogy pár napon belül látványos javulás következik be, sőt, nagyon sokszor kudarc a történet vége. Mi türelmesen vártunk, kezeltük Golyót, amikor kellett. Nagyon örültünk, első ízben, amikor felébredt, másodszor pedig, mikor láttuk, életkedvét nem vesztette el, még mit nem! Izeg-mozog, tehetetlen lábait maga alatt húzva mindenhová, és annyit eszik, hogy félő, még a végén elhízik. Ez mind fontos, hiszen a regenerációhoz a kulcs az idegi impulzus, a mozgatás, a fizikoterápia.

A műtét óta 10 nap telt el. Golyó, úgy látszik, javul. Nagyon sokáig fog tartani ez a folyamat, de beszéljen helyettem inkább ez a videó:

Nem kiabáljuk el, nem mondjuk ki, hogy Golyó egészen biztosan meggyógyul. Csak azt merjük kijelenteni, hogy az irány jó. Ezen kívül, a macska példája nem jelenti azt, hogy minden súlyos sérültet, komoly ortopéd beavatkozást igénylő esetet (pl. törések) el fogunk tudni látni. Attól mi még messze fényévekre vagyunk. Az állatvédő szervezetek segítségére, akiknek ilyenkor mindig azonnal szólunk, továbbra is óriási szükségünk van. Bár nekünk, állatorvosok számára szakmai szempontból nagy csalódást jelent minden egyes történet, amikor felszereltség híján nem tudunk segíteni, mégis, ennek ellenére hatalmas megkönnyebbülést jelent, amikor valamelyikük visszaszól, indulhat a kórházba a beteg. Ugyan mit számít a szakmai büszkeségünk, ha az állat élete a tét?

Igaz, hogy nem tartunk sehol, nem látszik a ködös út vége, s fogalmunk sincs, vezet-e utunk egyáltalán valahová, de tény, hogy október 15-én olyasmi történt az Illatos úton, ami még eddig soha: végrehajtották az első ortopéd műtétet. Nem tudom, hogy lesz-e még valaha ilyen, felelőtlenség volna olyat mondanom, hogy igen. Nem tudom azt sem, hogy ezzel megváltozott-e valami e hírhedt ebtelepen, de számomra óriási büszkeséget jelent leírni azt is: talán.