A hozzánk ellátogatóknak, tőlünk örökbefogadóknak szinte azonnal feltűnik, hogy az itt lévő állatok jelleme, külseje és viselkedése rendkívül változatos, vegyes. Emellett annak, aki végigsétál az egész állomány előtt, s figyelmesebben szemléli meg a kutyákat, meg fog akadni a szeme néhány olyan kutyán, aki – nincs mit ezen szépíteni – csontsovány, de annyira, hogy rossz nézni is. A laikus ember számára úgy tűnik ez, mintha ezek az állatok nem kapnának elegendő táplálékot. Sajnos vannak, akik számára mindez tökéletes alapot ad a rossz- és rémhírek terjesztéséhez, miszerint az állatokat éheztetjük, kínozzuk.

Az állatok nálunk nem éheznek. Elegendő mennyiségű és felsőkategóriás, prémium minőségű (Eukanuba) tápot kapnak, a felnőtt és egészséges egyedek naponta egyszer, délután 3 órakor, míg a növendékek, gyengélkedő kutyák kétszer, reggel és délután. A kölyökkutyák a nekik való konzerves tápot kapják, naponta háromszor. Adódik a kérdés, hogy akkor miért van az, hogy oly sok kutya az ittléte alatt annyira lefogy, hogy szinte lóg rajta a bőr?

Függetlenül attól, hogy a telepen dolgozó munkatársak, gondozók és állatorvosok, lehetőségeikhez képest mindent megtesznek azért, hogy ne szenvedjenek semmiben hiányt az állatok, van egy dolog, ami ellen nem tudunk mit tenni. Ez pedig pontosan az a tény, hogy az állat itt van. Mit is jelent az, hogy itt van a kutya, annak szemével nézve? Nem elég, hogy hirtelen megváltoznak az állatok életkörülményei, az ilyesmit egy kutya a legtöbbször rövidebb, vagy hosszabb idő után megszokja. Itt viszont száz idegen kutya fogadja az érkező egyedet, az összefolyó és sokszor elviselhetetlen ugatásözön traumaként éri az állatot. A kóbor, elvadult egyedek megszokták, hogy az emberektől függetlenül élik életüket, napjaikat öntörvényűen „szervezik”. Ehhez képest naponta többször is szembesülnie kell a dolgozók jelenlétével a takarítás, mini „szocializációs tréningek”, állatorvosi kezelések, illetve takarmánykiosztás során. Táplálékot előre meghatározott és rendszeres időben kapnak, ami szintén szokatlan a számukra. Leadott, elveszett kutyák számára az jelent nehézséget, hogy szeretett gazdijukat nem láthatják, nincsen ott a vezér, aki bátorítsa, irányítsa őt, akitől tanácsot tud kérni váratlan szituációk esetén. Ezen kívül az állatok jelleme is rendkívül fontos annak megítélése során, hogy mennyire érinti rosszul az adott egyedet az ittlét.

Minden olyan ingert, állapotot, amely az állatot negatív értelemben éri, stresszornak nevezünk. Az állatnak az ezekre adott nem specifikus válaszát, reakcióját pedig összefoglaló néven stressznek. Stresszor lehet bármi, ami az állatból reakciót vált ki. Az Illatos úton ezek jellemzően a bezártság, mozgáshiány, a rácsok látványa, a megváltozott napi ritmus, idegen emberek és állatok, a foglalkozás és törődés hiánya, a hangok, eddigitől eltérő táplálék szintén eltérő időben, a fertőzések és betegségek. A kutya jellemétől függően ezek különböző arányban és erővel fejtik ki hatásaikat. Egy alapvetően nyugodt, „lusta” kutyát (öleb) kevésbé érint a mozgás lehetőségének hiánya, viszont az állandó ugatás jobban megviseli. Egy nagy mozgásigényű, sok kutya mellett élő német juhászkutya viszont nehezebben tűri a bezártságot, míg a folyamatos hangingerekre sokkal toleránsabb.

A kérdést bonyolítja az a nyilvánvaló tény, hogy vannak olyan kutyák szép számmal, akik akár hónapokat is itt töltenek, mégis, mintha meg sem kottyanna nekik az, hogy nálunk vannak. Most azonban nem róluk, hanem azokról az állatokról beszélek, akiken igenis látható, hogy megviseli őket a helyzet.

A stressz 3 szakaszból áll össze, az idő függvényében. Rajzoltam egy grafikont, ami – remélem – jól illusztrálja ezeket:

Az első fázis a beérkezéskor kezdődik, amikor az állatot váratlanul ismeretlen ingerek és helyzetek sora éri. Ilyenkor lép életbe a „fight or flight” (küzdj, vagy menekülj!) reakció. Amint az sejthető, az állat fél, retteg, szervezetét elözönli az adrenalin és egyéb, a túlélést segítő, a vészreakciót beindító hormonok. A szervezetet ez rendkívül megviseli, gyorsan kiürülnek a tartalékok, huzamosabb fennállás esetén az állat gyors fogyásnak indul, miközben ellenálló képessége gyorsan magához tér, majd folyamatosan növekszik. Amint az állat megnyugszik, megszokja környezetét (egy-két napon belül), az adrenalin szintje csökken, a vészreakció (Alarm-reakció) leáll. Ez az első fázis szerintem az evolúció legzseniálisabb találmánya.

Azonban az, hogy az állat megszokja környezetét, kicsit félreérthető. Nem arról van szó, hogy megszokja a helyzetet, amibe cseppent, és nem is zavarja semmi, hanem már nem feltétlenül érez félelmet az állat, direkt érzések és reakciók is egyre ritkábban jutnak kifejezésre. A kutya – külsőleg szemlélve – úgy tűnik, megnyugodott. Mindeközben viszont a szervezete folyamatosan dolgozik. Színre lépnek a hosszabb távon ható hormonok, elkezdődik a következő szakasz.

A második fázisban főleg a mellékvese szteroid hormonjai játszanak fő szerepet, ekkor az állat az adaptáció, alkalmazkodás fejezetébe lép. Az állandó, alattomos stressz ellen küzd ilyenkor is, a kutya a magasabb fokú ellenállóképesség felé tornássza fel magát, s ez jelentős energiabefektetéssel jár. Ugyanis minden erejét arra használja fel, hogy amiből csak lehet, cukrot csináljon, ami megfelelő alapot ad számára a küzdelemhez. Eközben immunrendszere folyamatosan gátlódik, így az idő előrehaladásával egyre több az esélye, hogy különféle fertőzéseket elkapjon, amely egyben újabb stresszforrást is jelent. Az állat, miközben felhasználja rejtett tartalékait, s egyre többet veszít súlyából, végül szerveihez „nyúl”, azokból von el értékes összetevőket. Mindez ahhoz vezet, hogy a mellékvese megnagyobbodásával párhuzamosan belső szervei folyamatosan zsugorodnak, így azok működése is zavart szenved (specifikus betegségekre való hajlam, hasmenés, tápanyagok csökkent felszívódása, stb.). A hosszú időn át tartó alkalmazkodási kísérletnek az imént felsorolt mellékhatásait adaptációs betegségeknek is hívják.

A stressz jelei, tünetei kutyák esetében: eleinte remegés, zihálás, fokozott nyálzás, hasmenés, hangoskodás, agresszió, elbújás, elrejtőzés, később pedig fokozott soványság, krónikus hasmenés, depresszió, „elbutulás”, ellustulás, túlérzékenység, bágyadtság, elfekvő életmód.

Sajnos, ezen kutyák esetében végül eljön az a pont, ahol nincs tovább. A szervezet felélte összes tartalékát, az állat egyre inkább elgyengül, közérzete elkeserítő mértékben romlik, s miközben mindez ördögi körként generál új stresszorokat, már nem tud azok ellen védekezni, a stressz elhatalmasodik rajta. Különféle súlyos betegségek jelennek meg, vese- illetve májelégtelenség, a belek kifekélyesedése, a szív és az erek károsodása…, hosszan sorolhatnám még ezeket. Ez a harmadik fejezet a kimerülés, illetve más néven a letörés fázisa. Ha nem javulnak az állat életkörülményei, halálhoz vezet.

Komoly gondot okoz számunkra az adaptációs betegségek megjelenése, ugyanis hiába alkalmazunk tüneti kezelést, az orvoslás alapja minden esetben a betegséget kiváltó ok megszüntetése. Hogyan szüntessük meg ezt? Tudjuk jól, hogy csak egyetlen megoldás van, az örökbeadás, miközben nekünk azon kell dolgoznunk, hogy arra alkalmas állapotba hozzuk. Ezek a vékony kutyák rendesen és sokat esznek, injekciós formában rengeteg vitamint kapnak, ha pedig betegek, kezeljük őket, hasmenésüket csillapítjuk. Mégis, az egész helyzet gyakorlatilag egy ketyegő bomba, ami bármikor felrobbanhat. Ez történt például az első Esélytelenek listáján szereplő, a 163K-ban hosszú ideig élő, rendkívül izgága német juhászkutyával. Pörgött, ugrált végig, hónapokon át, aztán hirtelen a földön találtuk egyik reggel, görcsös állapotban. El akartuk altatni, de már az előzetes bealtatás alatt kiszenvedett. Ma is úgy nézünk a 163K-ra, mint valami rossz ómenre (nem véletlen az sem, hogy a blog Facebook-oldalán az ő képét tettem ki profilképnek – egy kép csupán, mégis jelképez minden nehézséget, amivel szembe kell néznünk).

Az alábbi képen jól látható, milyen nagy változás következett be Botond esetében is. Ő sem bírja itt, hasmenése pedig már lassan 2 hete folyamatos…

Végezetül, sok mindennel meg tudunk birkózni, ez az az egyetlen dolog, amire tényleg nincs orvosságunk. És soha nem is lesz. Ezeknek az állatoknak az életét csak egy gazdi tudja megmenteni. Megmenteni, szó szerint.

U.i.: hogy valami jót is írjak ma, Pumukli bizony gazdis lett! :)

Update: Botondot is elvitték! (LINK)