Amikor örökbeadok egy állatot, pláne, ha fiatal, illetve kölyök, mindig tudom, nagyon jól, hogy kockázatot és felelősséget vállalok. Az állatért és rajta keresztül a gazdájáért. Mindig megnézem kiadás előtt is, hogy valóban egészséges-e az állat, ha pedig kezelve, műtve volt, erről tájékoztatom az új tulajdonost. Kiskutyák esetében a fertőzések kockázata különösen nagy, így az ő esetükben jóval nagyobb gondot fordítok a tájékoztatásra, érintve minden olyan kérdést és témát, ami az állat új életének első pár hetében feltétlenül aktuális.

Akik olvasták, talán emlékeznek még a megfigyeléses kiskutya esetére (Jogi elmélet és gyakorlat), akit a helyzete miatt se nem olthattunk, se nem kezelhettünk. Miután lejárt a megfigyelés ideje, azonmód kezelés alá vettük, és bár állapota nem volt teljesen tökéletes, étvágya sem volt ideális, de az állat maga tünetmentesnek bizonyult. Rögtön jelentkezett érte egy nagyon kedves pár, mindent elmondtunk a kutyáról, azt is, mennyire kockázatos őt örökbefogadni. Mivel azonban szerettük volna, ha minél előbb elhagyná a telep kapuit, átadtuk nekik, részletes instrukciókkal ellátva és azzal, hogy ha bármi adódik, rögtön hozzák vissza ellátásra. A pár levelet küldött a kutyáról, amit – bár lesújtó híreket tartalmazott – a lenti sorokban közlök.

Tudtam előre jól, hogy nagy a veszély, s hiába nyomatékosítottam, még ne szeressenek bele, furdalt a lelkiismeret, kétségeim támadtak, valóban jól döntöttem-e. Valószínűleg soha nem fogom megtudni…

Mütyür Kettő (Ebdoki róla szóló cikkében említett saját kutyájának neve után szabadon) hangtalan kiskutya volt. Mikor elhoztuk a telepről a doki azt mondta, a következő 2-3 nap a kritikus, de bennem fel sem merült semmi baj, hiszen gyenge állapota és kinézete ellenére már hazafelé az autóban ficánkolt. Meglepődtem, szó szerint csont és bőr volt, nem néztem ki belőle erőt semmilyen mozgásra. A feje olyan nagyra nőtt sovány testéhez képest (kivéve az éhezéstől és talán a féreghajtótól is felpuffadt hasát), elképesztő fizikai bravúrnak tartottam, hogy egyáltalán meg tudja emelni. De a szeme a szomorúsága mellett is tele volt élettel!

Hazahoztuk, de addigra már kifáradt fél óra ficánkolásban ismeretlen terepen, így jó ideig ott maradt, ahova letettem. Azonnal elkezdtem főzni neki a csirkemellet és a rizst, aztán ledaráltam, úgy adtam neki. Kézből próbáltam etetni, de koppantam: a nagy éhező nem kért a finomságból. Tanakodtam egy pillanatra guggolva, de Mütyür sietve adta meg a választ: felállt, begörbítette a hátát és kakilt. Jobban mondva hátrafelé pisilt, széklete ugyanis mint a víz, spriccelt. Volt már dolgom nem egy kutyakakival, de ilyen szúrós szagú, bűzös lét még nem szagoltam. Kivittem az átázott pokrócot az erkélyre gyorsan, hogy később eldöntsem mi legyen vele. Mikor visszaértem, az 1. kép látványa fogadott: Mütyür derékig benne volt a mixer edényben, amit a kapkodásban az ágya mellett hagytam. Felhőtlen volt az örömöm: ha ilyen jó ízzel eszik, nagy baj nem lehet. Nem engedtem neki sokat falatozni, de még így is engedékeny voltam valószínűleg: este kihányta egy részét.

A ceremónia után jót ivott, pihent, majd rendes kutya módjára, gyenge lábakon, inkább az orra, mint a szeme által vezérelve bejárta a lakás nagy részét. Lassú, de kíváncsi és aktív volt,  többször jött utánam, majd árnyas, hidegebb sarkokban lefeküdt. Csontossága ellenére sem érdekelte a párna vagy a puhaság. Időnként meglátogattam a zugokban, amiket talált magának, hogy megsimizzem. Nem sok idő tellett bele, mire kiderült, a simogatás a pocakján esett neki legjobban: ilyenkor amennyire tudta, megadóan dobta hátra magát.

A zajokra, szagokra kevéssé reagált, de ezt betudtuk a gyengeségének és a rezignáltságának, ami gondolom a bezártsággal járt. Egyetlen fellángolása a kuka irányában volt, amihez erőtlen kísérleteket tett többször, hogy felágaskodjon, sőt, egyszer egy másodpernyit nyüsszentett is: ennyi volt az összes hang, amit valaha hallottunk tőle.

Este sem kereste kifejezetten a társaságunkat, de mindig örült a látogatásnak ott, ahova a hűvös reményében lefeküdt. Folyamatosan ivott magától, az evéssel azonban gondban voltunk. Hol evett, hol nem. A darált csirkemell-rizs kombinációból még egyszer hajlandó volt falatozni, később még egy picit apróra felvágott csirkemellet is kapott hozzá, de nem volt sok. De legalább fogyasztott és az ő állapotában maga a tény volt a fontos.

Pénteken reggel nyugodtan ébredtünk, nem volt semmi esemény éjszaka, nem kellett hozzá felkelni, sőt, a reggeli pisi-kaki takarítás is könnyen ment, mert Esztinek hála a sarkokba kihelyezett pelenkára ment a nagyja. Szilárd széklet csak nagyon pici volt, szaga enyhébb lett, de még mindig erős. Napközben visszafogottan élénk volt, sokszor ivott és pisilt, azonban délelőtt nem volt hajlandó enni, emiatt aggódtunk. Kora délután melegítettem a saját ebédemet, rakott krumplit a mikróban (ami nálunk az asztal alatt, a földön van) és hirtelen mintha kicserélték volna, heves érdeklődéssel fordult az étel illata felé. Nekem sem kellett több, telefonért nyúltam, hívtam a fődokit, hogy szabad-e krumplit és tojást adnom neki? Mikor letettem (azzal az örömmel, hogy igenlő választ kaptam), a 2. kép tárult elém: Mütyür megint csak remekelt és bemászott szinte teljesen a mikróba. Kapott egy mosolygós ejnyét és egy kevés rakott krumplit, hogy a hasa meg ne fájduljon, amit azon nyomban maradéktalanul befalt.

Pár órával később viszont sem a rakott krumplit, sem a csirkemellet nem volt hajlandó elfogadni, ezért mikor Eszti megjött és meghozta az orvos által javasolt Calopetet és Diarsanylt, az előbbiből, ami étvágytalanság ellen jó, adtunk neki egy kis adagot. Szó nélkül nyalta fényesre a kanalat. Ismét jó érzéssel feküdtünk le.

Reggel negyed hétkor szúrós kaki szagra ébredtünk és arra, hogy Mütyür lefetyel. A saját híg kakiját próbálta eltakarítani. Alaposabb körbenézés után láttuk, hogy három „tócsa” van, az egyik ezek közül nagy volt, azaz a folyadékveszteség jelentős. De nem fogtunk gyanút, mert arrébb ment, ledőlt. Mivel mindig ivott magától, Eszti rögtön enni készített neki, én a tócsákat takarítottam fel. Próbáltuk evésre bírni, eredménytelenül, mikor Eszti észrevette, hogy még mindig szivárog belőle híg ürülék. Tudtuk, hogy ez nagyon rossz és akkor már egyre gyengébbnek látszott. Hoztam a Calopetet, miközben Eszti bekapcsolta a számítógépet, hogy állatorvos ügyelet számot keressen. Próbáltam beleimádkozni a pasztát, de nem ment. Akkor vettem észre, hogy mennyire gyenge. Nem tudta felemelni a fejét sem, eközben a széklete még mindig szivárgott. Alányúltam és megnéztem a szívverését. Lassú volt, túl lassú. Simogattam, beszéltem hozzá, de láttam, hogy pár perc leforgása alatt gyengéből haldoklóvá vált. Olyan hirtelen történt az egész, nem jutottunk szóhoz. Alányúltam megint, már nem vert a szíve. Mütyür háromnegyed hétkor már nem volt közöttünk.

Szegény, nem ezt érdemelte. Két nap is elég volt, hogy tudjuk, csodálatos kutya volt, igéző szemekkel, pajkos természettel. Talán egy következő életben… Mindig emlékezni fogunk rád, Mütyür!