• A mama megvan még?
  • Meg.
  • Jól van, otthon van?
  • Igen.
  • Miért nem ad nekik egy kis esélyt, hogy éljenek?
  • Tessék?
  • Ez a három kismacska nem több, mint 2 napos…
  • Nem, biza, ott voltam!
  • De mi nem tudjuk ellátni, félóránként-óránként kellene őket etetni, emberünk és időnk sincs erre…
  • Nem baj.
  • Egy fillérjébe sem fájna, ha hagyná egy kicsit szopni a kicsiket az anyjuktól, legfeljebb a mama többet eszik. Pár hét múlva önállóan fognak enni, adná ide akkor, és mi el tudjuk látni őket!
  • Nem baj, most itt vannak, ni.
  • Itt és most elpusztulnak, ugye tudja?
  • A viszontlátásra, és köszönöm szépen!

Nem volt mit tenni, átvettük a silány kis dobozt, három síró, fekete-fehér, hüvelyknyi kiscicával. Szánalmas látvány volt, ahogy küzdöttek és sírtak az életért. Egy újszülött számomra mindig az élet és az evolúció erejét mutatja meg. Félelmetes. Azonban ezeknek a cicáknak nem volt esélyük az életre, mama nélkül.

Bár… talán egyetlen utolsó ötletünk volna még, nosza, nézzük meg. Volt a macskaházban egy ádáz macska, aki 2-3 napja ellett meg, épp négy kölkét szoptatta nagy odafigyeléssel. Amikor megpróbáltuk berakni a 3 kiscicát közéjük, fújt, mint az ördög, rögtön ráugrott a három újoncra, szaglászta őket, hosszú perceken át. Biztos voltam benne, hogy nem fogja őket elfogadni övéinek, túlságosan idegen a szaguk, egyébként is “meglehetősen élénk vérmérsékletű” volt. Igazi tépőzár-típus: bárhová rakod, akár függőleges felületre is, ott marad és nem bírod leszedni. Ám nem volt több időm figyelni a jelenetet, így is kifutottam a munkaidőmből egy órája, mennem kellett.

Nagy meglepetésemre másnap ez a látvány fogadott:

Meg nem mondtam volna már, melyik az új, melyik a régi, egyik szakasztott olyan volt, mint a másik. A dajkamama meg csak nézett, hogy mi van, öcsi, nem láttál még macskát? Teljesen természetes volt számára, hogy magához engedje az idegen kiscicákat, pedig semmi és senki nem kényszerítette őt erre.

Tudom, tudom, ez egyáltalán nem ilyen egyszerű, de… Ha nagyon sarkosítva akarok fogalmazni, adott szituációban és időben, ki döntött – hogy úgy mondjam – elegánsabban?

A macskák jó sora itt nem ért véget: következő héten már csak a hűlt helyüket találtam, mamástúl és kölköstűl elkerültek egy állatvédő szervezethez, talán most is épp doromboltatják őket.