Április vége felé megjelent nálunk két kölyökkutya, egy testvérpár. 5-6 hónaposak lehettek, csillogó szénfekete szőrzettel, mélybarna gombszemekkel. A fiú, Jancsi kereszt alakú fehér mellényt viselt, húga, Juliska egy szolid, fehér foltot. Igazából nem figyeltem meg, szép kutyák-e, vagy sem, egészen másvalami vonta el a figyelmemet. Először a  nyers, vadállati agresszió lepett meg, félelmetes volt, ahogy a két kiskutya viszonyult az emberekhez. Egymáshoz szorították oldalukat, Jancsi jobbra, Juli balra vicsorgott, mindenre elszántan meredtek ránk, sunyítva. Nem volt kétségem afelől, egy óvatlan pillanatban megpróbálnának széttépni bárkit, aki feléjük nyúl. Egyértelműen féltek, rettegtek az emberektől és mindentől, ami föléjük magasodik. Az is kiderült, miért. Mindkét kutya orrhátán egy friss, szabályos vonal alakú, mély és nyílt seb éktelenkedett. Mind a két kutyán, pontosan ugyanott. Egyértelműen kínzás eredménye.

Tekintve, hogy kondíciójuk olyan jó közepes volt, visszamaradottaknak sem tűntek, a seb pedig friss, nem tartom valószínűnek, hogy hosszú távon volt lekötve a szájuk, holmi aberrált szórakozásból, vagy elhallgattatás céljából. Azt viszont igen, hogy amikor kitették a szűrüket, iszonyatos erővel kötötték be a szájukat, valami durva kötéllel, vagy dróttal, olyannyira erősen, hogy az húsig és csontig hatolt. Sejtem, milyen erőszak kell ehhez. Mi is bekötjük rendszeresen az állatok száját, nehogy megharapjanak minket injekciózás, vagy egyéb kellemetlen művelet közben, ez rutinos minden állatorvos számára. Amikor kifejezetten tartani lehet a retorziótól, viszonylag erősen meghúzzuk a gézszalagot, de az se nem fáj az állatnak, és nyomot sem hagy soha. Ezért úgy vélem, ahhoz, hogy ilyen nyomot hagyjon, szinte reccsenésig meg kell húzni a kötelet. Elképzelni sem merem.

Az állatokat megvizsgáltuk, s mivel egészségesnek tűntek, beoltottuk és elhelyeztük őket az egyik kennelben, együtt. Bármikor mentem el előttük, s próbáltam a rácshoz hívni őket, a legmesszebbi sarokból vicsorogtak és morogtak rám, konokul. 4 napon át. Az ötödik napon valami megváltozott, Jancsi nem volt már olyan agresszív, tompán nézett rám, bágyadtan lógatta fejét. Mögötte élénkpiros bélsár. Juliska testével védte bátyját, de nincs mese, a srácot kivettük.

Nem igazán volt kérdéses, az az átkozott parvovírus kapta el. Nagyon rosszul volt, így elkülönítettük és azonnal elkezdtük az infúziós kezelését. Arra sem volt ereje, hogy ellenkezzen. A második és harmadik napra egyre súlyosabb lett az állapota, vörös volt körülötte minden, a tünetei alapján már alig maradt valami vér az ereiben. Úgy nézett ki, feladta a harcot, már a szemét se nyitotta ki. Amikor kivettük kenneléből, mintha hullát cipeltünk volna, annyira elernyedt kezeink között. A harmadik napon már mi is lemondtunk róla, minden nap kezeltük, ahogy csak tudtuk, de nem latolgattuk az esélyeit.

Ám Jancsi nem akart meghalni. Véres hasmenése nagyon sokáig elhúzódott, az állat hihetetlenül lefogyott, de mintha csillapodott volna benne a háború. Egyre kevesebb vért találtunk székletében, addigi tompa, kifejezéstelen tekintete eleinte kérdővé változott, később könyörgővé. Alig tudott mozogni, de jöttömre már lelkesen csóválta a farkát. Hosszú kezelése alatt volt időnk összeismerkedni. Illetve, pontosabban fogalmazva: Jancsinak volt ideje rájönni, nem minden ember olyan rossz, mint akikkel eddig a sorsa összehozta. Elképesztően gyorsan gyógyult, nemrég még a halál tornácán fetrengett, de most… Fantasztikus érzés volt mindezt látni! Tekintete könyörgött, menni akart az elkülönítőből, ingerekre vágyott, mozgásra, de én nagyon szigorú voltam vele. Nem és nem! Ugyanis a vírusos fertőzések rettentően megviselik az állatok immunrendszerét, szinte törvényszerű volt a következő fejezet rövidke, alig féléves életében: a kennelköhögés. Szerencsére ezzel a bajjal már könnyedén boldogult, az antibiotikumos kezelések megtették hatásukat. A mai nap folyamán, amikor már hiába kerestünk indokot arra, miért tartsuk védett, elkülönített helyen Jancsit, és nem találtunk semmi ilyesmit, fogtuk a pórázt és visszavittük húgához. Nagyon megörültek egymásnak, de persze pár órával később már olyanok voltak, mintha mi sem történt volna.

Jancsi még csak féléves. Viszont ezalatt az idő alatt mindent megélt, amit egy kutya megélhet. Állatkínzás, rettegés az emberi fajtól, halálos vírusfertőzés a telepen, és miután épphogy túlélte, annak következményeként a kennelköhögés. Gazdi nélkül és két hétig totális magányban. Egy igazi túlélő, egy hős ez a kutya. Őszintén kijelenthetem, Tóbiás után ő az, akire a leginkább büszke vagyok. Miért? Amint kezdett jól lenni, egyre többet sétáltattuk. A séta vele nagyon körülményes, mert bármi ijesztőt tapasztal, azonmód a lábunkhoz simul, mi pedig emiatt szinte átesünk rajta, ha nem figyelünk oda. Ilyen múlttal, egy állatban teljes bizalmat ébreszteni az emberek iránt… Nos, mit nevezzünk csodának, ha nem ezt?

Jancsi és Juliska rendkívül okos, tanulékony kutya. Soha nem lesz gond velük, játék és vidámság viszont annál több. Elviszi őket valaki?