img-20120427-002621

Amikor a telep kezdett vészesen túltelítetté válni, megírtam, hogy főleg két kutyát veszélyeztet a helyzet. Szerencsére Zsigát megriadóztatták az interneten, ennek köszönhetően a poszt után két nappal már el is vitték, azóta gondos kezelés alá került és otthonra lelt.

A másik állat Dömötör volt, aki ugyan karanténidejét töltötte, mivel befogott állat, de az egyik ujján lévő daganat miatt bizonyos feltételekkel kiadtuk volna azonnali ujjamputációra és utókezelésre. Magyarán, az ilyen esetekben alá kell írni egy papírt, hogy amennyiben a gazdája két héten belül jelentkezik a kutyáért és igazolni is tudja, hogy övé az állat, a más által idő előtt elvitt kutyát eredeti tulajdonosához vissza kell juttatni (bár erre az eljárásra a legtöbbször nincs szükség).

Dömötört nem vitte el senki, karanténideje lejárt, vagyis jogilag az Állategészségügyi Szolgálat fennhatósága alá került, amely azt jelenti, hogy dönthetünk az állat sorsáról (pl. ivartalanítás, örökbeadás, illetve eutanázia). Egészségügyi felülvizsgálatnak vetettük alá. Az ujjáról készült ismételt röntgenlelet alapján az azon lévő csontdaganat meglepően agresszívnek bizonyult, két hét alatt nagy mértékű változásokat mutatott. Immár az áttétkereső röntgenfelvétel is pozitívnak bizonyult, és hiába készítettünk 3 felvételt a mellkasáról, különböző irányokból és beállításokkal, végül nem maradt kétség afelől, hogy a kutya áttétes daganatos betegségben szenved.

Az elvégzendő röntgenvizsgálatokhoz a protokoll szerint bealtattuk, hogy ne keletkezzenek bemozdulásos hibák. Miközben békésen aludt, a diagnózis mellé a betegség prognózisa is kezdett körvonalazódni. Ilyen súlyos esetben, amikor egy daganat már távoli áttéteket képez (IV/B stádium), hiábavaló lenne az ujjamputáció, a betegség kezdi átvenni az irányítást az állat szervezete felett. Dömötör túlélési esélyei a rendkívül drága kemoterápiával együtt is rosszak lennének. A kutya 8 éves és a két hét alatt sokat fogyott. A kennelbeli életet nagyon rosszul tűrte, apatikussá, szomorúvá vált.

Azt hiszem, egyikőnk számára sem volt kétséges, mi a teendő, de senki nem akarta kimondani a végső szót. Én viszont féltem, hogy az altatók hatása alól kikerülve a kutya lassan ébredezni kezd és ezt már nem akartam megvárni. Felesleges stressz lett volna engedni felébredni, hogy aztán később újra bealtassuk. A kutya még mélyen aludt, amikor kértem, végezzük el rajta az eutanáziát.

Dühít, hogy az állatnak itt, az Illatos úton kellett befejeznie életét, gazdája nélkül és úgy, hogy nem érti, miért és hogyan került hozzánk, egy alig pár négyzetméteres kennelbe, de hiszem, hogy az adott helyzetben a lehető legjobb döntést hoztuk meg számára. Csak hosszú szenvedés és lassú, fájdalmas halál várt volna rá. Az életének véget vetettünk, de a szenvedésének is. Az ő esetében csak azon tudtunk segíteni, hogy fájdalom nélkül távozzon el, s mivel az egészből csak egy kicsit kellemetlen tűszúrást érzett, amire alig reagált, így jobb híján ez a vigaszunk.

(A kép május 2-án készült és megegyezik a Megtelt! című cikkben látható képek egyikével. Eutanáziára kerülő, illetve elhullott állatokról nem fogok képeket közölni.)