Jól megérdemelt pihenésemet élveztem az utolsó, de idegőrlő félév után, amely alatt szakdolgozatot írtam, államvizsgáimmal küzdöttem. Az immár frissen nyakamba szakadó, tengernyi szabad órában való lubickolás mellett máris állást kerestem, az internetet bújtam lehetőségek után kutatva, állatorvos ismerőseimnél puhatolóztam.

Még egy hét volt hátra a diplomaosztóig, amikor tudomásomra jutott, hogy állatorvost keresnek az Illatos útra. Nagyon sokat töprengtem a dolgon, ugyanis hallomásból volt némi elképzelésem a helyről. Megvallom őszintén, több dologra sem tudtam választ adni. Nem tudtam, akarom-e ezt. Nem, hogy tudnám-e csinálni. (Érdekes, milyen sokan kérdezték meg tőlem az évek során, miért az állatorvosi pályát választottam. Pedig ez nagyon egyszerű. Szeretem az állatokat és mindent megtettem volna, csak hogy segíthessek rajtuk. Így is lett, a diplomáig eljutottam.) Csak egy kérdésre tudtam a választ: ha az Illatos út olyan, amilyen a híre, nem vagyok hajlandó ott dolgozni. Nem azért tanultam sokszor szinte vért izzadva az egyetem alatt és előtt, hogy aztán szenvedést okozzak az állatoknak és olyan helyen dolgozzak, amely csak a halálról, a szenvedésről szól és nem az életről, a gyógyulásról.

Úgy döntöttem, adok egy esélyt a dolognak, elviszem az önéletrajzomat személyesen, ahogy a hirdetésben kérték, és megnézem a helyet, hiszen úgysem jártam még ott. Az Illatos út a főváros külterületén van, gyárépületek között található, nem egy romantikus belvárosi kép az, ami elém tárult. Sebaj. Amint beléptem az Ebtelepre, rögtön ezer kutya ugatása zúdult rám, de nem láttam őket. A központi épületbe lépve sok ember rohangált körülöttem, zajlott az élet. Ahogy megszólítottam egy állatgondozót, egy sejtés ébredt bennem, amely az állatorvosok és a többi munkatárs megismerése, a telepen való körbevezetés és a spontán lezajlott állásinterjú után felismeréssé erősödött: ez szerintem nagyon nem az, aminek mondják.

Figyeltem az ott dolgozó embereket, légyen akár állatorvos, akár gondozó, hogyan tekintenek az örökké csak ugató kutyákra. Nem azt láttam, amit vártam, hanem pontosan ugyanazt a tekintetet, amit az állatorvosi egyetemen is. Pedig ez egy egészen más világ. A kennelek erős ráccsal vannak lezárva, a több évtized alatti sok ezernyi lakó mind-mind nyomát hagyta rajtuk. A kutyák bennük… különféle történeteket meséltek. Volt, aki csupán lelkesen ugatott, mások körbe-körbe járkáltak, a bezártság okozta felesleges energiát levezetendő. Láttam kutyát rettegni, lapulni, pánikolni és dühöngeni. Sok olyan volt azonban, amely jöttömre vidáman csóválta a farkát, olyan is, amely a szemével csábított, szuggerált, “Hé, te idegen, válassz engem!”. Egy dologban azonban ugyanolyanok voltak: egyik kutya sem értette, hová került és miért. Megérintett a komor látvány. Mert amit az ember ott lát, egyáltalán nem mindennapi élmény.

Ráébredtem, nincs az a hely közel és távol, ahol többet tudnék tenni méltatlan helyzetbe került, szenvedő és gyámolításra szoruló állatokért, mint itt. Időközben átvettem a diplomámat és pár nap múlva, a második forduló után e-mailt kaptam, amelyben arról értesítettek, hogy a sok jelentkező közül nekem ajánlják fel az állást. Nem volt kérdés számomra, mi a válaszom.