Ugri

Ugri

A tököli Elek-Ágh alapítvány Facebook-oldala az egyik kedvenc felületem a néhány közül, amelyet rendszeresen követek. Jólesik érezni azt a szomorú-derűs, emberi hozzáállást, amely kisugárzik szavaik mögül. A minap azonban egy nagy erejű írással találtam magam szemben. Olyat teszek most, amit eddig talán sosem: megosztom veletek Kálnai Mária történetét, fogadjátok szeretettel!

Ugri

Több mint 10 éve él már ezen a helyen, mégis úgy emlékezett ama bizonyos nap minden pillanatára, mintha tegnap lett volna. Akkor már hetek óta alig jutott néhány falathoz, hiába rótta az utakat, hiába keresgélt. Eddigi, rövidke életében sosem jutott annyi, sosem kapott annyit, hogy legalább egyszer is jól lakhasson, de az a kevés, amit alkalomadtán talált vagy odavetettek Neki, legalább csillapította szüntelen, kínzó éhségét.

Azonban már napok óta nem volt szerencséje és hiába kutatott át minden bokor- és padaljat, kukát, még egy száraz kenyérvég sem akadt. Gyér, szálkás, kukabűzös szőre csimbókokban tapadt kiálló bordáira, melyek szinte átszúrták oldalát, ahogy szédelegve megállt ott, ahova az éhség nap mint nap űzte, az üzlet előtt: itt néha akadt, aki megszánta. Persze, szidalmakból mindig több jutott, de fejlődésben lévő, szüntelenül élelemért könyörgő szervezete most minden félelmét feledtette és elűzte: nem volt más választása, ha élni akart, ha meg akarta élni a holnapot.

Lázas, tűzben égő, sóvár szemekkel leste az üzlet ajtaján ki-be közlekedő embereket, néha-néha erőtlenül megcsóválta farkát, bár érezte, minden mozdulat újabb és újabb erőket von el amúgy is agyonéhezett, megviselt testétől. Az emberek közönyösen mentek el mellette, nem volt senki, aki megszánta volna, mintha nem is létezett volna, átnéztek rajta. Néha megpróbált közeledni egyik-másik felé, de hangos szitokáradatnál nem kapott többet. Végtelenül el volt keseredve. Ha ma sem jut élelemhez, nem lesz ereje a holnaphoz, talán még a következő órához, percekhez sem.

Hirtelen megtántorodott, majd összerogyott; sovány kis teste rejtekében vadul dobogott a szíve. Újra és újra megpróbált felállni, de mintha láthatatlan súlyok nehezedtek volna rá, újra és újra visszarogyott. Lehunyta szemeit, már nem érdekelte semmi, jöjjön, aminek jönnie kell, legyen vége ennek az egésznek…..

Mintha álmodta volna a kezet, mely gyengéden megsimogatta és egy pokróccal betakargatta; nem volt elég ereje ahhoz, hogy szemeit kinyitva, fejét megemelve meggyőződjön arról, nem álmodik. Halk, melegséget árasztó, biztató szavak kísérték az érintést, majd óvatosan megemelték és betették egy kocsi hátuljába. A pokróc biztonságos ölelése lassan felmelegítette csontsovány, láztól reszkető kis testét s a kocsi egyenletes zötyögése folytán mély, öntudatlan álomba zuhant.

Napokig aludt, csak arra a kis időre tért magához, míg evett, aztán megviselt teste átadta magát az alvás erőt adó varázsának, mely az életet jelentette. Nem lehetett több 8 hónaposnál, hát minden falat- és alvás adta energiára mérhetetlenül nagy szüksége volt. Később, amikor már kezdte összeszedni magát, gyermeki kíváncsisággal figyelte a körülötte folyó nyüzsgést, a jövő-menő embereket, akiknek mindig volt egy kedves szava hozzá. És ami a lényeg, amit sosem tudott volna elképzelni: mindig volt elég ennivaló! Eleinte csak keveseket kapott, hiába érezte úgy, hogy háromszor annyit is be tudna falni, de az idő folyamán ez is helyreállt: egyre ritkábban, de több került a tányérjába, mígnem egy szép napon véget ért kórházi magánya és sok-sok hasonló sorsú és különböző korú négylábú társa között találta magát.

Az emlékek mély kútjának vizéből gyermeki sikongatás és kacaj emelte vissza a jelenbe. Tekintetét a nevetés forrását keresve hordozta körbe-körbe, mígnem a vele szembeni kennelben meg nem pillantotta az aprócska kölyökkutyát, aki önfeledten, bohóckodva játszott a rácsok előtt guggoló, négy év körüli gyermekkel. Vasárnap volt, ittléte óta már ki tudja, hányadik, mely kezdetben borongós őszi napként indult, mintha még a Nap is úgy döntött volna, ma bizony ki sem dugja az orrát pehelydunnái alól. Nem csoda hát, hogy jócskán benne jártak már a délelőttben, mikor az első látogatók megjelentek az otthonban. Mintha hirtelen elszégyellte volna magát a Nap, oly hirtelen szökkent az égre, kedvesen, hívogatóan csalogatva a vendégeket, és az emberek megértették a Nap üzenetét- és kérését.

A gyermekkel játszó apró kutya láttán ismét fájó érzés hasított lelkébe. Valamikor Ő is volt kölyök… Igaz, amikor ide bekerült, jócskán túl volt már selymes bundájú babakutya illatú voltán, de csak a teste árulkodott siheder voltáról, a lelke még mindig apró kölyökként várta és áhította a szeretetet, a törődést, a kényeztetést, a játékot.

De mintha nem is létezne, a látogatók pillantása átsiklott felette. Nem értette, hiszen valaha volt csapzott, rőt bundája szépen kifényesedett, teste megerősödött és meleg barna, hűséget árasztó szemei tükrében nem látszott más, csak a szeretet, a törődés, a kényeztetés és a valakihez tartozás vágya és lángja.

Ám ezt a különös fényt valahogy senki sem akarta meglátni, talán, mert gondozóin kívül nem akadt más, aki vette volna a fáradtságot és leguggolván hozzá, magához ölelvén Őt és két szemébe nézve meglátta volna, mi rejlik kócos bundája és szíve rejtekében. Kutya lévén nem ismerte a szépség fogalmát, hát csak önmagát marcangolva és a sötétséget faggatva próbálta megfejteni gazdátlansága okát, de hiába kereste-kutatta az okokat, mert ahogy önmagában sem lelte a válaszokat, úgy a sötétség sem méltatta feleletre. Csak időnként szívet tépően sóhajtott egyet, lelkének fájdalmát visszhangozva. S mintha az idő is megállt volna felette és a világ is megfelejtkezett volna róla.

A szürke napok egyhangúsága úgy temette maga alá a tovatűnő napokat, hónapokat és éveket, ahogy téli, havas táj temeti maga alá a virágzó életet, hogy az majd a tavasz eljövetelével megújult erővel adhassa a világ tudtára: történjék bármi, az élet nem állhat meg, az életnek folytatódnia kell. Ahogy a természet várta évről-évre a megújulást, úgy várta Ugri is a hétvégéket, a látogatókat, de a csoda valamiért nem történt meg. Ha körbenézett sorstársai között, sokakat látott, akik – hozzá hasonlóan – évek óta várták a csodát, azt a bizonyos valakit, és akiknek szemeiben ugyan az a kérdés bujkált megválaszolatlanul: MIÉRT??

Sok-sok év telt el azóta, hogy átlépte ennek az otthonnak a küszöbét, de az a bizonyos ajtó egyetlen percre sem nyílt ki a számára, hogy akár csak egyetlen pillanatra is boldog, gazdis kutyának mondhassa magát. Mintha a rácsok örökre rabul ejtették volna. Pedig Ugri semmivel sem volt rosszabb vagy csúnyább társainál, és ha az emberek tudták volna azt, amit gondozói: félénk, de végtelenül kedves, ragaszkodó természete mellett imádott játszani és valahányszor alkalom és idő adódott rá és tudtak vele foglalkozni, kitörő örömmel, ugrabugrával köszönte meg a felé irányuló figyelmet és foglalkozást. Nem véletlen, hogy oly sok évvel ezelőtt Ugri(bugri) lett a neve. Hiába múltak az évek, hiába lett ősz szakállú, ezüstös kabátkájú eb, ez mit sem változott, Ugri ugribugri maradt…

Lassan kora délután lett s alig volt olyan kutya, aki ne sétált vagy játszott volna. Talán csak a gyakorlott gondozói szemek vették észre a félrehúzódó, szálkás szőrű, ősz pofájú, meglett korú, különlegesen szép kutyát, aki állát mancsaira hajtva, szemeit lehunyva próbálta kizárni boldog társainak látványát, a csalódottságot, a reménytelenséget és a kegyetlen világot.

Mire felébredt, vacsoráztatás zajait hallotta. Elmentek hát, újabb nap telt el úgy, hogy rá még egy pillantást sem vetettek. Türelmesen várt sorára, megszokta már, hogy nem szabad türelmetlennek lennie, előbb vagy utóbb mindenki megkapja a maga adagját. Ősz lévén korán esteledett, a Nap utolsó sugarai már aranyként vonták be a látóhatár alját, mire mindenki befejezte az evést és a kedélyek is megnyugodtak. Körbenézett, de a szembeni kennelben nem látta az aprócska kölyökkutyát. Hála az égnek, ma is akadtak szerencsések, akik vacsorájukat már új otthonukban, szerető pillantásoktól kísérve költhetik el…

Lassan teljesen elcsendesedett a telep, csak néha-néha hallatszott egy-egy panaszos vonyítás az éjszakában. Mintha a reggeli, kezdeti borús, ködös eget akarta volna feledtetni a Hold, aki teljes terjedelmében pompázva ragyogta be az otthont s körülötte a csillagok megannyi, millió apró lámpásként, jó szolgaként segítették munkáját. Nem mozdult senki, a múló éjszakának a Holdon és a csillagokon kívül egyetlen tanúja volt csak, aki orrát a hideg rácsokhoz szorítva bámulta a kapuhoz vezető utat. Várt valakit, ahogy azt annyi éven át tette, megszámlálhatatlanul sok napja már. Szőrös kabátkáján, hófehér szakállán és szemöldökén ezüstös fények játszottak, teste néha meg-megremegett, mintha hangtalan sírás rázná vállait.

És csak várt, egyre csak várt, türelmesen, kutató pillantásával az utat lesve, hűséget árasztó, meleg barna szemeiben mérhetetlen szomorúsággal.

Kálnai Mária

Ugri 10 éve él a tököli Elek-Ágh Alapítvány gondozásában, segítsünk neki, hadd találjon gazdira ő is, megérdemelné! Ugyan kérhettem volna szebb és jobb fotót róla, ám úgy döntöttem, ez a kép tökéletesen illusztrálja történetét:

ugri

Forrás és további információk

Érdeklődni: Elek-Ágh Alapítvány, 06 (20) 957 7181, 06 (20) 313 4730

Egy pénteki kiszállás

Egy pénteki kiszállás

Általában nagyon be vagyunk táblázva, ezért ritkán tudunk házhoz menni, de ha hívnak, megteszünk mindent, hogy eleget tehessünk a kérésnek. Főleg azért, mert gyakran a közelünkben élő idős emberek telefonálnak, akiknek nem nagyon van lehetőségük rendelőbe vinni kedvencüket. Hozzájuk viszont mindig nagyon szívesen megyünk, mert olyan szívélyesen fogadnak, ami – úgy érzem – ma már egészen ritkaság. A látogatás végeztével pedig minden egyes esetben soványka nyugdíjukból szeretnének csakazértis borravalót adni, amit mosolyogva visszautasítunk, jó helye van annak a pénznek máshol is. Kapunk viszont helyette tojást, pálinkát, levest. :)

Nemrég szintén házhoz hívtak, be kellene oltani egy keverék kutyát. Igen ám, de a város lehető legtúlsóbb végébe, ráadásul pénteken, délután! Istenem, kinek van kedve az őrült városi tülekedésben végigcsorogni, körülvéve csupa olyan sofőrrel, aki a dolgos hét után már nagyon menne oda, ahová? Csúnya szó, dudálás, belédjövök, micsinálsz, hovámész, hülye vagy? Kell ez nekem?

Kell bizony. Ugyanis bár tényleg kínkeserves volt az út, ábrándozva vezettem végig. Olyan sokat gondoltam már rá! Mi lehet vele, hogy van, hol és hogyan él, megváltozott? Megismer vajon? Amikor eszembe jutott, éreztem, hiányzik.

Nagy sokára megérkeztünk, és csak hogy még különlegesebb legyen a hangulat, az eső is megeredt. Gyorsan beengedtek a kertbe, ahol még élénkzöld gyep világított a komor fellegek alatt. Szép kőkerítés, rendezett kert, jól kitalált, romantikus házzal a közepén. A verandához érve megláttam a kutyaházat, annak mélyéből egy orrocska kandikált ki.

Szép lassan kidugta fejét a fekete orr gazdája, ránk nézett borostyán szemeivel, gondolkodott egy sort, majd elvigyorogta magát, s nagy boldogan odaszaladt hozzánk üdvözölni minket. Egyszerűen rá se ismertem. Krumpli egy teljes fényében ragyogó kutyává változott, erős, nyugodt, bundája csillog, egyszerűen gyönyörű! A legmegdöbbentőbb viszont a viselkedése volt, mint egy kölyökkutya, úgy játszott velünk megállás nélkül. Minduntalan felugrált, átölelte derekamat, onnan nézegette arcomat idétlen vigyorával.

krumpli

Semmi félelem, semmi remegés, nem nyitotta ki hangját egyszer sem. Sehol nincs már az a lelkében mélyen sérült, testében rongyosra nyúzott, remegő nyers élet, akit annak idején megismertem. Nehéz körülírni, mit láttam magam előtt. Tudjátok, az a puha, légies, édes vattaszerű aura, amely csak a boldog, elégedett embereket és állatokat övezi. Krumpli otthon van és otthon érzi magát.

Nehéz volt elbúcsúznunk, de idővel muszáj volt mennünk, vártak máshol is. Az autók megint dudáltak, a sofőrök megint vörös arccal ordibáltak, de nekem csak az járt a fejemben, hogy hirtelen az ölembe hullott a legszebb ajándék, amit csak el lehet képzelni. Annyi minden történhetett volna velem azon a pénteken, és mégis pontosan azt kaptam, amire aznap szükségem volt: Krumplit látni.

Gazdáitól képeket is kaptunk. :)

Ha valaki nem ismerné Krumpli történetét, ITT lehet olvasni róla.

Kedves Lídia és Béla! Tudom, hogy azért rám esett a választásotok, mert szerettétek volna, ha találkoznék Krumplival. :) Nagyon hálás vagyok, hogy gondoltatok rám, s ha már nem lehettem ott az örökbefogadásánál, így töltöttétek be az űrt! Köszönöm nektek!

A férfi és a kutya

A férfi és a kutya

Rengeteg kutyás-macskás videót láttam már. Nagy örömmel tapasztalom, hogy egyre jobbak, egyre hatásosabbak az örökbefogadást népszerűsítő, állatkínzás ellen felszólaló reklámok, amelyek egyre több emberhez juttatják el az üzenetet, s ez így van jól.

Nem szoktam ezekről a videókról posztot írni, csupán mosolyogva figyelem, ahogy szélsebesen száguldanak az interneten, s bízom abban, hogy sokan átérzik, másokért is felelősek vagyunk, nem csak önmagunkért, embertársainkért és fajunk iránt.

Ám a mai napon egy olyan rövidfilmet láttam, amely régen nem tapasztalt erővel hatott rám. Nem véletlenül, pedig én aztán edzett vagyok a témában. :)

Az Argentin Májtranszplantációs Alapítvány kisfilmje egy olyan helyzetet tár elénk, amelyből sugárzik az élet szépsége mellett annak sérülékenysége, esetlegessége is. Egy jóságos öregurat látunk, aki egy aranyos kutyussal éli mindennapjait. Négylábú társa mindenhová elkíséri, s ha kell, addig vár, míg újra viszont nem látja gazdáját.

Sajnos, ahogy oly sokszor lenni szokott, egy szép napon váratlanul megtörténik a baj…

Soha ilyen mély értelmű reklámot nem láttam még, amikor a végére értem, egyszerűen elakadt a szavam. Lenyűgöző, amit mondani szeretne, úgy érzem, ez az a reklám, amire hosszú ideje vártam! Talán azért érintett meg engem ennyire, mert számtalanszor voltam már kénytelen végignézni, hogyan zuhan magába egy ártatlan kutyalélek a gyepmesteri telepen, ahová gazdája halála miatt került. Kegyetlen élmény, higgyétek el.

Nagyon nem tetszik, hogy az ember felsőbbrendűségét sugallja minden a világon, akárhová nézünk. Mi uralkodunk a Földön, mi vagyunk azok, akik számítanak, s minden más csak ezután következik a sorban. Erről szól minden alkotmány, törvény és erkölcsi hitvallás. Gyönyörűszép gondolat, amivel nincs semmi baj, azzal viszont annál inkább, hogy a mondat a legtöbbször itt véget is ér.

Ugyanis van egy másfajta felfogás is. Létezik egy szelídebb, ám kicsit hosszabb mondat, ami így szól: Vigyázz magadra és segítsd felebarátodat, hogy együttesen tehessetek még többet…

…a védtelenekért, például az állatokért.

Számomra ezt mondja ez a reklám. Tartalma ugyan szimbolikus, ráadásul fő üzenete nem az állatokról szól, mégis elemi erővel jelzi, készítői alázattal viseltetnek a négylábúak iránt is.

Köszönöm, hogy elkészült, köszönöm, hogy láthattam!

via Daily Megabyte

…a névtelen kiscica emlékére

…a névtelen kiscica emlékére

Ne kérdezzétek, magam sem tudom az okát. Pedig higgyétek el, én örülnék a legjobban, ha rájönnék, miért történik így, talán tehetnék is valamit ellene. Nagyon rossz érzés.

Mindünkkel előfordul, hogy egy arc, egy élmény vagy épp egy illat, hang egyszerűen nem megy ki a fejünkből. Hiába múlik el sok hónap, sok év, olyan, mintha tegnap éltük volna át. Hiába tudjuk, hogy már elmúlt, már vége, mégis ijesztően élénk marad az emlék. (tovább…)

Vegyes érzelmek

Vegyes érzelmek

Szerettük volna valamilyen jelképes módon már a kezdetek kezdetén leszögezni, mi mellett teszünk hitet, mi az, ami alapvetően meghatározza most és mindenkorra, milyen eszmék mentén kívánunk élni és dolgozni. Hisszük, hogy a tettek számítanak. Nem a már-már közhelyes mondásra gondolok, miszerint egy tett többet mond minden szónál, hanem arra, hogy valahol, valahogyan igenis számítani fog minden apró lépés. Azt, hogy épp melyik és hogyan, még nem tudhatjuk. (tovább…)